Szörnyű. Egy rakás ostobaság. Pozőr – a szó legrosszabb értelmében. Intellektuális baromság – valószínűsíthető: Mick Jaggert kérnék föl utoljára egy, a Punk Keresztanyjához intézendő, nosztalgikus hangulatú laudációra. A Rolling Stones dalszerző-frontembere 1977-ben adott kurta, ám teljességre törekvő jellemzést Patti Smithről a Rolling Stone magazinnak. A 2010-ben az amerikai Nemzeti Könyvdíjjal kitüntetett életrajzi mű Sir Jagger fönti szavainak megnyugtató igazolása.

„– Ez az én dalom” – mondta (állítólag) Robert Mapplethorpe, és föltette a lemezjátszóra a Sympathy for the Devilt. 1968-ban a Stones jelentette a vigaszt Patti Smith számára: verset írt az 1967-ben elhunyt Brian Joneshoz, majd olyan frizurát nyiszált magának, amilyen Keith Richardsé volt.

„Arról álmodtam, hogy megismerkedem egy művésszel, akit szeretni, támogatni fogok, és akivel egymás mellett fogunk majd dolgozni” – így a szerző. Aki miután húszévesen örökbe adta az egy kóbor numerából született csecsemőjét, New Yorkba költözött; motyójában Arthur Rimbaud-tól a Színvázlatok. Mely – közli – eredeti nyelvű, lopott kötet olvasásáért a philadelphiai tankönyvgyár írástudatlan munkásasszonyai kommunistának bélyegezték.

A korgó gyomrú, hajléktalan, fiúnak látszó leány rendre szappanoperába illő módon fut bele az őt végül egy szexuális ragadozónak lefestett férfi karmaiból kiszabadító Mapplethorpe-ba (1946–1989). A vele egyidős, tervezőgrafikusi szakot félbehagyó, éhenkórász művészkezdeménybe. Majdan a XX. század legprovokatívabb fotográfusába –akit kíméletlen igazmondása miatt a halála után is üldöztek.

A Kölykök meddő reváns egy sokáig dédelgetett, hazugságra és önbecsapásra épített, darabokra tört illúzióért. Jelesül: egy világhírű parvenü képtelen megbékélni azzal, hogy nem válhatott a Tragikusan Ifjan Elhunyt Zseni egyetlen (!) múzsájává. „Ő volt életem művésze”, „… örültem, hogy utal rám valamelyik művében, mert úgy éreztem, így rajta keresztül én is halhatatlanná válhatok” – írja a Rock ’n’ Roll Hírességek Csarnokának tagja Mapplethorpe-ról.

A tónusában gyakorta Sárbogárdi Jolánt idéző, hömpölygő giccsár egy múlhatatlan barátsággá nemesedett hippirománccal kecsegtet; valójában látlelet a rögeszmésségről. Patti Smith figyelmen kívül hagyja a tényeket; az ábrándjaihoz szabja a valóságot. Így Mapplethorpe-ot fölruházza „spirituális mentora”, Rimbaud legendás tulajdonságaival.

Mivel Smith a médium, a rajongó, a tolvaj és az epigon ötvözete, az Üvöltés-generációra (Burroughs, Dylan, Ginsberg, Kerouac etc.) elsöprő hatást gyakorló szimbolista poéta iránti elragadtatása is utánzás. A keresztyéni cukormázzal leöntött, bárgyú portrén Mapplethorpe: a bukott angyal. Aki „arról ábrándozott, hogy lepaktál a Sátánnal, (…) a Sátán pedig cserébe hírnévvel és gazdagsággal ajándékozza meg.”

A sátánság az álnaiv Smithnél a homoszexualitás szinonimája. Mely küzdelmesen fölvállalt nemi identitást – és az extrém szex iránti vonzódását – a fotóművész az ördög- és szadomazo szimbólumokban gazdag oeuvre alaptémájává emelte. A Sátán: az egykoron Smitht anyagilag is támogató Sam Wagstaff (1921–1987). 1972-től a haláláig Mapplethorpe mentora, barátja, szerelme, legelszántabb híve. A világ első magángyűjtője, aki 1973-tól fotókat kezd vásárolni,mely egyedi kollekciót ötmillió dollárért adta el a J. Paul Getty Museumnak 1984-ben. A New York Times az AIDS-ben elhunyt, kivételes párosról szóló, 2007-es dokumentumfilmről (Black White + Gray) elmélkedve azt állította: Wagstaff teremtette meg Mapplethorpe-ot.

Patti Smith, aki 1967-től 1972-ig élt egy laktérben, így a kultikus Chelsea Hotelben is, az általa egy ideig eltartott Mapplethorpe-pal, nagyobb, dicsőbb részt követel a mítoszból. Ezért átírja azt: „Jancsi és Juliska voltunk, akik nekivágtak a világ sötét erdejének. Olyan kísértésekkel, boszorkányokkal és démonokkal találkoztunk, melyekre álmunkban sem gondoltunk volna, és olyan tündöklő pompával, melyben csak titkon reménykedtünk.” Ebből az eszelős meséből készül majd színes-szélesvásznú, hollywoodi mozi, karöltve John Logan forgatókönyvíró-filmproducerrel (Gladiátor, Aviator, Hugo).

Az émelyítően szenteskedő, kalmárszellemű múlthamisítás részint azért lúdbőröztető, mert a mapplethorpe-i életmű mindennek egyetlen, könyörtelen cáfolata. A réveteg, érzelgős-patetikus, alamuszi Smith és az élve boncoló, luciferi lázadó Mapplethorpe művészetfelfogása közötti ellentét kibékíthetetlen, fölkavaró. Amint megrendítő a memoárnak nevezett számlatömböt zsigerileg átható önzés, irigység, féltékenység és szeretetlenség. A lábszagú epilógus végképp leleplező; Smith elpanaszolkodja: mivel Mapplethorpe ingóságait a Christie’s árverezte el, így ő elesett egy Gio Ponti tervezte széktől és íróasztaltól (is). Jagger egyvalamiben tévedett 1977-ben: hogy a bár bugyuta, bájtalan, alakoskodó Patti Smithnek azért helyén van a szíve.