Stojka és a német Otto Pankok közös kiállítása a budai Francia Intézetben döbbenetes erejű. Először mutat be nálunk néhány tucatot azokból a romákról, roma holokausztról szóló művekből, amelyeket több európai gyűjtemény őriz. Az Auschwitz-Rekviem rendezvénysorozat keretében a Romédia Alapítvány hozta létre a tárlatot a francia közreműködők mellett a Goethe Intézet, a magyar kulturális tárca és magánszemélyek, köztük Pankok unokaöccse, Moritz Pankok támogatásával. Az 1992-ben Daróczi Ágnes kultúrakutató-újságíró által alapított Romédia kitartóan küzd a cigányság hazai és európai történetének, kultúrájának megismertetéséért, hogy segítse a romaidentitás megszilárdítását. Az európai holokauszt zsidók milliói mellett, több százezer roma ember pusztulását is hozta, amiről ritkán, legfeljebb érintőlegesen esik szó. Többet kell tudnunk erről is. A rendezvénysorozaton az egyik magyar-zsidó túlélő, Szenesné Brodt Erzsébet számolt be szemtanúként az auschwitzi cigány barakk lakóinak kiirtásáról, miután a foglyok föllázadtak. Ez az emlékezés vezette be a Rekviem filmvetítés-sorozatát a pesti Uránia moziban, melynek élén a kanadai Aaron Yeger dokumentumfilmjét láthattuk a cigány holokausztról (a Pharrajimosról) Számon kívül maradtak címmel. A filmet 11 országban, a többi között Magyarországon forgatták cigány túlélők és a témavezető szakemberei közreműködésével.

A kiállítás különleges élményt nyújtó képei Otto Pankok háború előtt, a harmincas években készült, réz- és fametszeteken látható cigányportréi. A Sztojkával ellentétben hivatásos képzőművészként alkotó Pankok franciaországi látogatása alkalmával ismerkedett meg a cigány közösség életével, és Düsseldorfba hazatérve ez az élmény meghatározó ihletforrásává vált. Hitler hatalomra jutása után azonban a német expresszionizmus alkotójaként őt is „elfajzott művésszé” nyilvánították, mint Paul Klee-t, Oscar Kokoschkát vagy Otto Dixet. Míg a harmincas években a perifériára szorított roma sors, a kiszolgáltatottság foglalkoztatta, a háború után a lágerek kevés számú (a düsseldorfi 22 családból például mindössze két) túlélőjét örökítette meg, olykor nagyméretű, részlet gazdagon kidolgozott „szénfestményeken”. Pankok 1966-ban hunyt el.

Stojka viszont, akit tízévesen hurcoltak el családtagjaival együtt, évtizedekig magába rejtette az iszonyatot, gyerekeinek is csak felnőttkorukban kezdett mesélni róla. Aztán, több mint negyven évvel deportálásuk után, megírta a roma holokausztról szóló visszaemlékezését, amely egy csapásra ismertté tette a nevét. Autodidaktaként a 90-es években kezdte megfesteni emlékeit. Képei sajátos expreszszivitást tükröznek: vázlatszerűségükkel azt az érzést keltik, mintha akkor, ott a láger helyszínein skiccelték volna föl őket, sebtében, a látvány elborzasztó hatása alatt.

A 79 éves Stojka betegsége miatt nem tudott eljönni a budapesti tárlatmegnyitóra. Daróczi viszont fölidézte: a rendszerváltozás után találkoztak először, és úgy véli, a művész festői, grafi kai munkásságának ösztönzője volt az a magyarországi időszak, amelyben fokozatosan bontakozott ki a cigány autodidakta művészet. „Nem kétséges, hogy a romák és a szintik éppúgy szenvedtek a vészkorszakban, mint a zsidók, és ezt is az európai kollektív emlékezet részévé kell tennünk”, jegyezte meg a kutató.