Tárcavég
Úgy is mondhatnám, addig kell dolgozni vele, addig kell rakosgatni, míg a tárca javára nem fordul a kényszer, a muszáj, bár hogy mi a tárca java, azt legföljebb a kész tárca tudhatja, ha egyáltalán. Hogy például mi oka, netán célja van leírnom, hogy november módra, kis túlzással, délben sötétedik, aztán délután, mintha valami fád és ingerült mozigépész tenyerétől, aki rácsap az áramszekrényre, váratlanul kisüt a nap. Épp annyi ideig, hogy mint egy ferde, hatalmas szárnyat vagy mozivásznat, megvilágítson egy tűzfalat, aztán továbbfújja a szél, sárgafehér hidegecske port Csepel felé. Nyomában az újabb sötét már belecsúszik az estébe.
Pár napja találtam a gépben a rejtélyes mindenféléim között egy cédulát, amit Belecz Péter fotói kapcsán több éve írtam a tűzfalról mint olyanról, a tűzfal mibenlétéről, faktúrájáról. Rég elfelejtettem, most pedig kitettem a képernyőre, nézegetem, forgatom, tárcatárgy, ki tagadná?
Egy tűzfal masszív, téglából van, és rendes körülmények között nem látszik, hisz arra szolgál, hogy ne tudjon egyik házból átterjedni a tűz a másikba. Persze kérdés, hogy a világ e táján mikor voltak rendes körülmények. A foghíjas utca, a meztelen tűzfal éppúgy hozzátartozott a XX. századhoz, mint a golyónyomok a falakban, a fél láb, a sziréna vagy a bontási vasgolyó, a rontás istenének gömbölyű kalapácsa, amellyel, alighanem még az okos markolók kora előtt, házakat kugliztak le a föld színéről.
Szép, beszédes felület egy tűzfal, kimeríthetetlen nyomegyüttes, önmagáé s a valahai épületé, mely oldalával hozzá tapadt, s melynek lenyomata végérvényesen része e felületnek. El lehet persze fedni, át lehet vakolni, de akkor is, mindenkor is legfő része a múltja, nemcsak a homlokzati, hanem a hátsó udvari, a lichthófi is.
Hogy a homlokzatokkal mit tesz az idő, azt naponta látjuk, de hogy mit tesz egy épület belülre rejtett, így sokkal dísztelenebb és őszintébb falaival, erről keveset tudhatni. Ami nem látszik, az nincs, s ha egy bombázás, netán egy vasgolyó által láthatóvá válik, rögtön zavart okoz, legalábbis bizonyos tanácstalanságot. Egy homlokzat mellett el lehet menni, egy tűzfal mellett aligha.
A tűzfal tömény költészet, mállás, bomlás, elmúlás városi tájban, hisz egy valamirevaló tűzfal mindig urbánus képződmény, mindig bérházé, sőt bérkaszárnyáé. Ha azt mondom, tűzfal, nem csinos villára gondolok kerttel, hanem azokra az utcákká összekapcsolódó rozzant és varázslatos tégla-páncélszekrényekre, óriás öregurakra, melyek Európa városait alkotják Bukaresttől Hamburgig, Pétervártól Párizsig. Egy tűzfal a bennfoglalt idővel, a semmibe tartó ajtónyomokkal vagy a padlás magas, semmiből az égbe vezető kéménytorzókkal, mondhatni, nyitott könyv, képes és szöveges, annyira brutálisan konkrét, hogy már-már metafizikus.
A tűzfalnak támaszkodó hajdani lakások nyomai mindig történetek, történet fragmentumok. A lichthóf vájata mentén, mint egy nyitott gerinc két oldalán, képregény kockáiként sorakoznak a még látható és a láthatatlan, de sejthető, jól elképzelhető rekeszek: plump, meleg konyhák, szűk cselédszobák, fojtott fürdőszobák négyszögei, hol hajdan emberek, sóhajok, párák, meztelen szagok és sikoltások, hol ágynyikorgás, hagymabűz, egy őszinte, szegényes, hétköznapi világ száz-százötven éve. A tűzfal egy ház nyoma, ami nincs többé, s egy másik házé, mely más lett attól, hogy emezt lebontották, egyszerre lett tőle védtelenebb és hatalmasabb.
S ha megsüti a novemberi nap, föllobban, elég, mint egy filmszalag, avval este lesz.
PARTI NAGY LAJOS
Költő, író. Budapesten él. Legutóbbi kötete: Fülkefor és vidéke, Magvető, 2012
I!
Négy tárcaszerző váltja egymást ezen az oldalon:
11.30.
TRENCSÉNYI ZOLTÁN Újságíró, publicista, a Népszabadság főmunkatársa.
12. 07.
FÁY MIKLÓS Zenekritikus, színház-, film- és ételbíráló, a Népszabadság állandó munkatársa.
12.14.
KARAFIÁTH ORSOLYA Kultúrdémon: költő, performer, publicista és minden más, három verseskötete és két lemeze jelent meg. Legújabb könyve: Kicsi Lili, Scolar, 2012.
