Mire elkezdődik a második felvonás, eszembe jut, miért nem tetszett ez a különben igazán gusztusos és ma is jó állapotú rendezés: mert alig rendezés, inkább díszletelés, a körbástya mindent eldönt. Külön fájdalom, hogy a szerelmi kettős végén váratlanul szétnyílik, kellemesen csikorog hozzá, biztos fontos, hogy megnyíljon a végtelen, de fontosabb volna valami bensőségesség, szerelem, csók, hiszen ez lesz a darab vége is, csak már egy halott és egy haldokló között.

Benne vagyunk ekkor már a csalódásban, és nem is az a legnagyobb baj, hogy nyekereg a bástya, hanem a tenor vendégénekes, Marius Vlad. Szép hang, bírja is a magasságokat, a felvonás végi fejhangja már nem élmény, de egyébként sem nagy hang, vagy nem akarja erőltetni magát. Hogy a hangjára vigyáz, azt könnyebb megérteni és elfogadni, mint hogy a szívét is kíméli, üresen, lelketlenül, indulattalanul énekel, ami egyébként sem rokonszenves, de az Otellót alapjaiban rengeti meg. A gond a szereppel van, Otello-rajongásból indul a néző, amit fokozatosan elveszít, amikor látja, hogy a mór nagyszerű katona, de nem épp IQ-bajnok, ócska trükköknek dől be, a helyzetek kézenfekvő megoldását nem találja. Ami miatt vele maradunk, az a szenvedés, lenyűgöz a nagy lélek vergődése, míg a negyedik felvonás végén utolér a felismerés: igazunk van, hogy őt szeretjük, mert az ő lelkén át tudja csak megmutatni a világ a kicsinységét és aljasságát. Ő az, aki képtelen legyinteni, képtelen megalkudni, akinek a feltevés is elég ahhoz, hogy mindent eldobjon. Ő az, aki úgy tud szeretni, hogy az fáj a szeretet nélküli világnak, ugyanúgy fáj neki, mint Rómeó és Júlia, intézkedik is a kettős halálról.

Mindez Marius Vlad alakításában még nyomokban sem volt föllelhető, énekelgetett, olyan óvatosan, mint aki biztos nem hal meg, hiszen holnapután még föllépése van. Egyébiránt elég mókásan nézett ki a hasitasis klepetusában, és néha talányosan viselkedett, például amikor neki kellett volna támadnia Jágónak, ő inkább hasra vetette magát, nem is tudta az ember, hogy miért fohászkodik kegyelemért a cselszövő.

A cselszövő egyébként hozta a formáját, jó és rossz tulajdonságait egyaránt, Anatolij Fokanovon nem fog az idő. Ami azt illeti: Rost Andreán se nagyon fog, illetve én még mindig ott tartok, hogy szeretem a változásait. Amint kiderült az első felvonás során, Otellótól túl sokat nem lehet várni, baj és értelem nélkül fog végiglavírozni az operán, máris elkezdtem várni a negyedik felvonást, a Fűzfadalt és az Ave Mariát, hogy tapasztalni lehessen a jó és rossz profizmus különbségét. Lehetséges, hogy Rost Andreát sem rázta meg jobban az előadás, mint a tenor kollégát, de biztosan, erős hangon énekelt, néha büszkén lassítva, megmutatva, kiélvezve hangja felső regiszterének erejét. Biztos, hogy több is van benne, hiszen Marius Vladnál épp ez a csak éneklés volt kevés, emiatt nem is jöhettek létre nagy pillanatok a kettősökben sem, Rost Andreánál meg azt lehet érezni, hogy csinálná, akarja, de egyedül nem lehet, csak a legvégén. Ezt az élményt hozza aztán haza a néző: jó volt, és szerencsésebb körülmények között még jobb lehetett volna. Vagy megfordítva. Jó volt, és ezen a takaréklángú tenor sem tudott eleget rontani.

Nincs lehetőség az agymenésre (Marius Vlad és Rost Andrea)