A „legfontosabb amerikai rockbanda” titulusával már nemegyszer megajándékozott Aerosmith több mint tíz éves kihagyás/munka után hozta össze a Music From The Another Dimensiont. Ekkora kihagyás után minimum zseniálisat vár az ember (pláne, ha rajongó), de erről szó sincs. Hiába hallgatjuk türelemmel, a dalok csak csorognak egymás után, Steven Tyler énekelget, Joe Perry gitározgat, de ettől már nem leszünk libabőrösek. Pedig a lemez hosszú, van rajta tizenöt nóta, de egyiknél sem indul be a szív, a kraft – nevezzük bárminek is azt a dolgot, ami egy dalt (szerethető) slágerré tesz. Azt a kérdést sem érdemes nagyon feszegetni, hogy vajon miért pont most kellett előjönni ezzel az unalmas anyaggal –Tyler zsűrizik az American Idolban, s így most egy teljesen új rétegnek is eladható, mint kultzenész. Azt már viszont igen, hogy az Aerosmith miért vált ennyire erőtlenné. A legjobb formájukat a hetvenes években hozták, két szuper koronggal a Toys in the Attickel és a Rocksszal biztosították be a rocklegenda státuszt, de ezt az energiát sosem tudták reprodukálni. Persze volt még egy nyálas számokkal teli felfutás a kilencvenes évek elején-közepén, az MTV-korszak aranykorában, de ez csak kereskedelmi szempontból volt átütő. Az ekkor piacra dobott korongok (Pump, Get a Grip, Nine Lives) viszont tényleg tartalmaztak két-három talpmozgató slágert, de a Music From The Another Dimension egységesen fárasztó. Mintha szó szerint egy másik dimenzióban készült volna. Tíz éven át.