Eddig nyolc magyar érték a listán
A világörökség cím létrehozását az a felismerés indokolta, hogy az emberiség egyetemes kulturális és természeti örökségét egyre több esetben már nemcsak a hagyományos okok fenyegetik megsemmisítéssel, hanem a változó társadalmi, gazdasági körülmények is. Ennek megakadályozására pedig az egyes országok örökségvédelme önmagában nem mindig elégséges.
Az alapítók 1972-ben azt sejtették, hogy az egyetemes örökség listájára felvett helyszínek száma körülbelül száz lesz. Ehhez képest negyven év múltán 962 helyszínt tartanak számon – hangzott el A világörökség 40 éve című konferencián, amelyet a Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskolán rendeztek az évfordulón. Az előadók elsősorban a magyar világörökség-politikáról, a nyolc magyar világörökségi helyszín problémáiról beszéltek.
Számos érdekesség került felszínre a beszámolókból például azzal kapcsolatban, hogy milyen jelölési stratégia vezetett eredményre (vagy épp vallott kudarcot) az egyes helyszínek felvételekor. Szilágyi Gábor, a Hortobágyi Nemzeti Park igazgatója elmesélte, hogy amikor a hortobágyi pusztát 1987-ben először jelölték a címre, a kiküldött UNESCO-ellenőr negatív véleménnyel volt. Nem értették, miért. Csak évekkel később árulta el, hogy mi zavarta: először is, hogy a terület megismertetése helyett jó magyaros szokás szerint előbb csárdáról csárdára hurcolták, amikor pedig végre kivitték a pusztára, három MiG–21-es húzott el a fejük fölött.
A Hortobágy aztán 1995 körül kerülhetett volna a jelöltlistára, ám akkor meg a bős–nagymarosi vita miatt valamilyen pozitív eredményt kellett felmutatni a szlovák–magyar kapcsolatokban, ezért Aggtelek szlovák–magyar közös jelölése került előtérbe. Egy újabb nekifutás után, 1999-ben sikerült fölvétetni a világörökségi helyszínek közé.
Jól meg kell egyébként gondolni, hogy mit jelöl egy ország világörökségi helyszínnek, ha ugyanis a szavazáson elutasítják, azt a helyszínt tíz évig nem lehet újra jelölni. Ebben a stratégiában fontos lehet a jól megválasztott nevezési szempont. Pécs nevezésekor először a korok egymásra rétegződése volt a választott szempont, ez azonban nem volt eléggé unikális, változtattak a meghatározáson, és az ókeresztény értékek bemutatására koncentráltak, ami végül eredményre vezetett – említette az egyik előadó, Visy Zsolt régész, egyetemi tanár.
Az utóbbi időben az UNESCO világörökség-bizottságában történt vezetőváltás miatt a felvételi szemlélet is változott: most egyre inkább előtérbe kerül az a szempont, hogy azokban az országokban legyenek új világörökségi helyszínek, ahol még nincsenek. Magyarország első örökségi helyszíneit tizenöt évvel az egyezmény megszületése után választották ki: 1987-ben fogadták el a budai vár és a Duna-parti panoráma, valamint Hollókő felvételét. Érdekes volt a Hollókőért Közalapítvány titkárának, Sztrémi Zsuzsának az előadása arról, hogyan igyekeznek élő faluként, de az eredeti formájának megfelelően megőrizni Hollókőt az ez ellen ható társadalmi változások ellenére.
Hollókő olyan élő faluként kapta meg a címet annak idején, ahol a népművészet még élő hagyomány volt. A cím odaítélésekor az ófalu hatvanöt házából még hatvanban laktak, ma mindössze tizenkettőben. A tradícióikat azonban foggal-körömmel igyekeznek megtartani. Az ófalu kiürülő házaiba igyekeznek bérlakásprogrammal kisgyerekes családokat telepíteni, a helyi iskolában pedig külön bevezették a Hollókő című tantárgyat, melynek keretében a népi életformát, a népi mesterségeket tanítják. A betelepítés nem mindig sikeres, a családok gyakran továbbmennek az újfaluba, mert az ófaluban nem tudnak megélni.
Mint az előadó elmondta, ma már nehezebb lenne Hollókőt világörökséggé nyilvánítani. De épp erre utalt az alapító nyilatkozat 1972-ben: a rohamosan változó társadalom tendenciáival szemben kell megvédeni olyan értékeket, amelyeket a változások elsodornának. Hollókő erre jó példa. Lehet, hogy nem sikerült tökéletesen megvédeni azt, ami huszonöt évvel ezelőtt még megvolt, de azért Hollókőt a hagyományaival együtt mégis sikerült élő faluként egyben tartani.
Jelenleg tizenegy várományos helyszínünk van a jelölti stádiumra, közülük a római limes magyarországi szakasza áll legközelebb ahhoz, hogy jelöljék. Ez 120 helyszínt érintene (1200 tulajdonossal), s már mindegyikkel tisztázták, hogy milyen módon vesz majd részt a világörökségi munkában, a jelölési anyag elkészült. A jelöléssel azonban várni kell, mert a világörökségi helyszín kezelőszervezete még nincs meghatározva.
Márpedig minden egyes helyszínnek kell, hogy legyen kezelő szervezete. Ezt előírja a nemrég elfogadott magyar világörökségi törvény is, amely azonban a gyakorlatban még nem működik. Nagy Gergely, az ICOMOS Magyar Nemzeti Bizottság (az UNESCO tanácsadó szerve) elnöke szerint érdemes volna újragondolni a várományosi listát, s olyan helyszíneket kellene javasolni, amelyek most esélyesek lehetnének, mint például Lechner Ödön építészeti öröksége.
