És bátorságra. Éppen erre példa a filmrendező munkássága, amely most, hogy műveinek csaknem felét, tizenhárom filmjét egymás után láthattuk a pesti Örökmozgó moziban rendezett háromnapos hétvégi vetítéssorozaton, bizonyítja: semmit sem veszített érvényéből. Az öt éve 72 évesen elhunyt alkotót sokan a botrányos történelmi cselekmények leleplezőjeként tartják számon. És számos műve alátámasztani is látszik e vélekedést.

Hiszen például ’56-os trilógiájában ő készített dokumentumfilmet a Nagy Imre-csoport jugoszláv követségről történő elrablásáról (Menedékjog, 1988), a mártírok kihantolásáról (Újmagyar siralom, 1989), vagy Nagy Imre és politikustársai gyermekeinek későbbi sorsáról (A snagovi gyerekek, 1986–1997). Ő tárta föl a helyszínen a háború utáni első koncepciós perek egyikét, a Pócspetriben az egyházi iskolák államosítása miatt kitört fölzúdulást és az ennek kapcsán történt halálesetet követő brutális megtorlást (Pócspetri, 1982) csakúgy, mint Rákosiék titkos együttműködését a vészkorszak hírhedt antiszemita ideológusával („Hagyd beszélni a Kutruczot”, 1985).

És ő készített (Gazdag Gyulával közösen) tűpontos alapművet a diktatórikus társadalmi modell működéséről (A határozat, 1972). A mostani vetítések és az azokat követő kerekasztal-beszélgetések egyértelművé tették, hogy mégis többről van szó puszta leleplezésnél. Ember Juditot a súlyos tények, bajok nyilvánossá tétele mellett az emlékezés lehetősége és kultúrája izgatta ugyanis – ezért is készített a legtöbbször úgynevezett szituációs dokumentumfilmet. Az emlékezésnek az adott kor kényszerei folytán bekövetkező korlátozottsága vagy tiltása foglalkoztatta, és az, ahogyan egyén és közösség megküzd ezzel az állapottal.

Tudta azt is, hogy az emlékező ember szóhasználata, arckifejezése, gesztusai nemcsak egyéni karakteréről, érzelmeiről, hanem társadalmi helyzetéről, körülményeiről is árulkodnak. Egyik, 1974-ben készült filmjében például az újpesti bőr- és cipőgyár háború végi eseményeiről, a koalíciós évek és az államosítás történéseiről beszéltet volt munkásigazgatót, szakszervezeti vezetőt, pártmunkást, s ők a hivatalos ideológia szellemében igyekeznek rendezni emlékeiket, de bármennyire szeretnék is, nem tudják elkendőzni a korábbi és a későbbi énjük közötti ellentmondásokat. Még kevésbé azt a törekvésüket, hogy úgy tűnjék: ők játszották a vezető szerepet a gyári folyamatokban, holott valójában a berendezkedő államszocialista hatalom bábjai voltak (Az emlékezet tartóssága).

Ember tehát az emlékezés szabadságáért küzdött, mert az volt a véleménye, hogy ez egyik alapeleme az emberi méltóságnak, az egyén és a társadalom szabadságának. Minden korban alapeleme, így ma is. Nem véletlen, hogy nem egy közintézmény szervezte halálának ötödik évfordulójára az emlékrendezvényt, amelyen számos kiváló hazai szakember mondta el véleményét munkásságáról, hanem a rendező Amerikában élő lánya, Horváth Judit. Ő fedezte a költségeket is.

Látszik, nem olyan időket élünk, amikor államilag fönntartott szakintézmények ekkora életmű földolgozására vállalkoznának – legutóbb A határozat DVD-megjelenését azért vonták vissza, mert a fülszövegben szerepelt: a mű ma is időszerű. Pedig, mint a beszélgetésekben elhangzott, a Kádár-korszak természete aligha tárható fel filmjeinek ismerete nélkül, ezért elsőrendű érdek lenne e művek minél szélesebb körű megismertetése, különösen az oktatásban. És még várat magára Ember munkásságának tudományos értékelése is a hazai filmtörténetben.