Gyengítik a kritikus hangokat
Haraszti Miklós, az EBESZ korábbi médiafelelőse arról beszélt, hogy az új médiatörvény következményeként 20 év után ismét az „uralkodó párti feladat-előírás” vált meghatározóvá. Az újságírók, a médiavállalkozók és a közönség „közérzetén” is mérhetőek a 2010-ben kezdődött átrendeződés hatásai: egy Medián-felmérés eredménye szerint erős a politikai, gazdasági nyomásgyakorlás a médiára, minden harmadik válaszadó szerint olyan erős a presszió, hogy az már érdemben korlátozza a sajtószabadság érvényesülését.
A legfőbb nyomásgyakorlási eszközként minden második újságíró és médiamenedzser az állami hirdetési döntéseket jelölte meg; az újságírók több mint fele szerint pedig munkahelyük pénzügyi háttere függ a mindenkori politikai hatalomtól. A sajtószabadság helyzetét pedig gyenge közepesnek ítélik nemcsak a szakmában, hanem a lakosság körében is. A közönség kormánypárti része szabadabbnak – a közepesnél jobbnak – tartja ugyan a sajtót, mint az ellenzékiek, de még a Fidesz-szavazóknak is csak 7 százaléka gondolja, hogy teljes sajtószabadság lenne Magyarországon.
Az új médiatörvény inkább csak rontott a helyzeten: legfeljebb a gyerekvédelem területén érezni pozitív változást, a többi területen (közmédia minősége, újságírók munkajogi feltételei, munkájuk megbecsülése, összefonódások, a médiahatóság kiszámíthatósága) mind negatív változásokról számoltak be a válaszadók.
Mindent azért nem lehet a médiatörvény számlájára írni – állította Bodoky Tamás, az Atlatszo.hu főszerkesztője, aki szerint a kilencvenes évek óta folyamatosan szűkül a szerkesztőségek mozgástere, a sajtópiac mérete nem teszi ugyanis lehetővé, hogy az olvasók és a szabadpiaci hirdetések tartsák el a lapokat. A 2010-ben felállított új médiahatóság eddigi tevékenységét is elemezték a konferencián. A tartalomkontrollban kifejezetten visszafogott beavatkozás jellemezte a hatóságot: a kiegyensúlyozott tájékoztatás követelményének, az emberi méltóság és a kiskorúak védelmének, a gyűlöletkeltés tilalmának megszegését is alig szankcionálták, kevés érdemi, elmarasztaló döntés született ilyen ügyekben, legyen szó akár a közmédia hírhamisításai botrányairól, akár a kirekesztő megnyilvánulásokról.
A hatóság frekvenciapályáztatási gyakorlatát illették a legtöbb kritikával: a pályázati döntésekkel torzult a rádiós piac a kutatások szerint, a közösségi rádiók, különösen a vallási tematikájú adók javára, a kereskedelmi csatornák rovására. A kormányváltás előtt kiírt, de már a médiahatóság által elbírált 35 frekvenciapályázat csaknem felét három rádió nyerte: a Mária Rádió, a Lánchíd Rádió és a Református Európa Rádió. Közülük a Lánchíd Rádió azzal nyert el 5 frekvenciát, hogy heti műsoridejének felében vállalta önálló helyi tartalom szolgáltatását, utólag mégis módosították a szerződéseket, így az új hullámsávokon mégsem helyi tartalom szól, hanem ugyanaz a központi műsor.
A Klubrádiónak nem volt ekkora „szerencséje”: összesen 15 frekvenciára pályáztak, de vagy vesztettek, vagy érvénytelenítették az egész tendert. A médiahatóság működését, szankcionálási, pályáztatási gyakorlatát ért kritikákra Koltay András reagált. A Médiatanács tagja többnyire a „régi örökségekre” hivatkozott, mondván, a kifogásolt pályázatokat még az ORTT írta ki, ezekbe már „nem lehetett belenyúlni”. Azt viszont vitán felüli előrelépésnek mondta, hogy a pályázati döntések ellen bírósághoz lehet fordulni. A rádiótársaságok preferálásának vádjára pedig azt felelte, hogy ezek mind „talált” frekvenciák voltak, tehát nem vették el más rádióktól.
A Klubrádió ügyében pedig arra hivatkozott, hogy rengeteg pályázat lett eredménytelen, nem csak az övék, a pályázatok formai kritériumainak szigorú betartatását pedig bíróság írta elő. Arról pedig, hogy nem kérik számon kellő erővel a kiegyensúlyozott tájékoztatás követelményét, Koltay azt mondta, „nagyon helyes”, mert ha számon kérnék, azzal átvennék a hírszerkesztők munkáját. A gyűlöletbeszéd ügyében a hatóság visszafogottsága szerinte éppen hogy a sajtószabadság szintjét erősíti.
