Amikor a könyv végére értem, legfontosabb tanulságul az fogalmazódott meg bennem, hogy olvasmányainkkal kapcsolatban olykor a legbanálisabbnak tűnő kérdéseket is bátran föl kell tennünk magunknak. Még akkor is, ha sejtjük: minden tekintetben kielégítő választ alkalmasint soha nem fogunk kapni senkitől. Báthori Csaba tanulmányokat, riportokat, recenziókat, kritikákat, egyszóval különböző irodalmi tűnődéseket tartalmazó kötete ugyanis a megismerésvágy, a magas hőfokon égő, kiapadhatatlan kíváncsiság és a legkomolyabban vett irodalmi figyelem örömének lenyomata.

Felszabadítóan és lélekemelően gondolatgazdag olvasmány, amely arra készteti olvasóját: te is kérdezz, barátom. Ne szégyenkezz, ha valamit nem tudsz, de szégyelld magad, ha már nem akarsz tudni semmit, s csukott szemmel szédelegsz a szellemi világ apró-cseprő csodái előtt.

A könyv első, Régi motívumok című részében huszonhárom rövidebb-hosszabb írást találunk, ezek között klasszikus irodalmi értekezés éppúgy akad, mint a szerző családi hátterét a gyökerektől a szellemi eszmélésig bemutató önéletrajz, netnapló, és különlegesen aprólékos megfigyelőképességről árulkodó útinapló. A kötet második fele a Könyvekről címet kapta, s harminckilenc írást tartalmaz hazai és külföldi szerzők műveiről. A könyvet Szegő János Hiszek a csodában című, a szerzővel készített interjúja zárja.

Apró, de fontos megjegyzés: kissé zavaró, hogy a különböző írások keletkezési dátuma nincs föltüntetve – emiatt nehezen értelmezhetők az olyan időhatározók, mint a napokban, közelmúltban, pár hete stb. De ne legyünk telhetetlenek. Báthori igen széles műveltségű, s roppant nemzetközi irodalmi tájékozottsággal bíró ember, akinek a szemhatára – e gyűjteményes kötet rá a bizonyíték – lélegzetelállítóan és irigylésre méltóan tágas: Xenokrátésztől Tandori Dezsőig, Csokonai Vitéz Mihálytól Szvoren Edináig, Ekelöftől Georg Szirtesig, a nagy klasszikusoktól kevésbé ismert magyar kortárs költőkig terjed a figyelme.

S habár kapkodom a fejem néhány, általam soha nem hallott szerző neve hallatán, mégis azon kapom magam: még azon írásait is visszafojtott lélegzettel olvasom, amelyeknek tárgyát mélyebben egyáltalán nem ismerem. Így járok a nagy svéd költővel, Tomas Tranströmerrel, akiről akkor hallottam először, amikor Nobel-díjat kapott. Báthori egyébként a svéd költőről szóló írását ilyen gyönyörűen vezeti be: „Talányos szellemföldrajzi vakságra vall, hogy annak a nemzetnek a költészetéről, amelynek akadémiája évről évre megméri a kortárs irodalmat, vajmi keveset tudunk”.

Nem csoda, hogy a „talányos szellemföldrajzi vakság” kifejezést elolvasva azonnal futottam a guglira, s már néztem is, mit olvashatnék gyorsan a svéd kortársaktól... Miért, miért, miért? Ez a kötet legfontosabb kérdőszava. Ezt kérdezi Báthori Csaba József Attilától vagy Babits Mihálytól, s szinte látom magam előtt, ahogy csillogó tekintettel és nyíltan a Mesterek szemébe néz. S látom, egy magasságban van a fejük... Számomra imponálóan magabiztos föllépés ez, amelynek aranyfedezetét természetesen Báthori kivételes fölkészültsége és olthatatlan tudásszomja adja.

Miért írja ezt így, Babits úr, s miért nem amúgy? Miért írja Babits a hűst hüsnek, a szőlőtövet szőllőtőnek, a vízet viznek, ha amúgy ritmikailag nem is indokolt? Miért írja József Attila az úgy szót ugynak, a tűzvészt tüzvésznek, s a búsult busulnak, ha ennek első pillantásra semmi jelentősége nincs? Miért éppen négy versszakból áll egy-egy nevezetes költeményük, miért nem háromból vagy ötből? Miért van hatással ránk egy versnek nem pusztán a szövege (amely a teste, hangzója, zenéje), hanem még az írásképe is? Miként lehetséges, hogy Csokonai nyelvének hatása még a tőle korban és stílusban oly távoli költőknél, József Attilánál, sőt Pilinszky Jánosnál is földereng? Mit jelentett a semmi ága Csokonainak, s mit látott azon az ágon a szappanfőző zseni fia több mint száz évvel később?

Miféle titokzatos erecskéken, patakocskákon bújik, kanyarog, csörgedez, szivárog át egy-egy költői kifejezés, metafora vagy szimbólum korokon, kultúrákon, kontinenseken és nyelveken keresztül? Ilyen kérdésekre számítson, aki ezt a könyvet kézbe veszi. S persze szemérmes, de erősen jelen lévő személyességre. Hiszen ilyen vallomásokat is olvashatunk „ellenméreg” gyanánt: „Ahogy öregszem, ki merem mondani: a költészet legfontosabb adománya számomra az, hogy percenként megsegít az emberi tájékozódásban. Ez a tettleges helyesség nem azonos az erkölcsi tisztasággal, de nem áll messze tőle, és soha nem áll vele ellentétben”.

Az ilyen gondolatokat megfogalmazó embereket, ha fönn akar maradni, a magyar kultúrának nagyon meg kell becsülnie. Hiszen Báthori nemcsak ír nekünk, hanem olvas is. Úgy értem, helyettünk.