Nem zsizsgett, nem hőbörgött, hogy neki mi jár, mit tett le az asztalra, mit köszönhet neki az ország. Akkor éppen tévézett, kulturális műsorokat rendezett, és nem volt benne se sértődés, se látható kétségbeesés. Talán azok közé tartozott, akik megértették, hogy amit ők tudnak, az iránt elfogyott az érdeklődés, a finom trükkök, amelyekkel az undergroundot fölhozták a föld alól, szükségtelenné váltak, aki a föld alatt marad, azért teszi, mert ott érzi jól magát, mert nem akar hivatalos művésszé válni. Állami pénzen igazat mondani ugyan továbbra is nehézkes, de ezen egyre kevésbé lehet segíteni.

Xantus filmjei ma legalábbis problémások. Még a legsikeresebbek is. A Rocktérítő, ha úgy tetszik, nem is az ő filmje, ő csak megtalált magának néhány érdekes arcot, akik érdekes életet éltek, de annyira élték az életüket, hogy még a videoszalagra is azt kellett fölvenni, nem pedig a forgatókönyv fordulatait. Ami mindig izgalmas marad benne, az épp az élet és a művészet ellenségeskedése. A művész az életet szerette volna vászonra pakolni, és az a hülye élet tiltakozni kezdett, közölte, hogy ő nem ilyen, és mivel rokonszenvesnek tartja a rendezői törekvéseket, nem is hajlandó megadni magát a művészi szándékoknak. Az Eszkimó asszony fázik a magamfajta elkényeztetettnek mindig is rémálom volt, beszédképtelen dívával, életszerűtlen történettel, valami olyan jellegű üzenettel, amit csak a beavatottak érthettek, csak nekik szólt. A kívülről érkezett néző csak azt érezte, hogy most is kívül maradt, a hivatalos kultúra elleni félhivatalos épp olyan érthetetlenül választja sztárjait és problémáit, mint a másik, két kemény üveggolyó koccan a biliárdasztalon, köszi, hogy sehol nem érzem otthon magam.

Persze ez is egy üzenet. Azért számomra a legkedvesebb Xantus-film a mára többé-kevésbé elfelejtett Hülyeség nem akadály marad, a szédületével, görcstelen jókedvével, Máté Gábor elementáris tehetségével. Egyetemistaként néztem, azzal a meggyőződéssel, hogy előbb vagy utóbb nagy baj lesz, mert a világ pont olyan, hogy nem lehet benne élni. És akkor a Szikra moziban láttam egy filmet arról, hogy már hogyne lehetne élni benne, nem kell olyan idegesnek lenni. Ha valaki most tudna egy ilyen filmet forgatni, rengetegen lennének hálásak neki.

Huszonöt-harminc éves emlékek, nehéz erre mást mondani, mint hogy megtört a pálya, és nem tudja az ember, kinél reklamáljon. Különös lenne visszasírni azt a kort, amely ellen készítette Xantus a filmjeit, micsoda idők voltak, akkor legalább lehetett mi ellen tiltakozni, sőt néha még eszközöket is adtak hozzá. Vonogathatjuk a vállunkat, így alakult, reménykedhetünk, hogy végül mégsem ebbe halt bele. Megtanulhatjuk azt is, hogy ne pályában gondolkodjunk, hanem filmekben, hiszen minden életmű torzó, végtelen az el nem készült alkotások sora, és nekünk nem azzal van dolgunk, ami lehetett volna, hanem csak azzal, amink van. Hanem azért pocsék érzés, akárhogyan nézem.