Kamaszkorom kedvenc olvasmánya volt parajdi gyermekkorának állattörténeteit megörökítő könyve, a megégett és letaglózott marhák képe, az ő viperái, farkasai, hiúzai ma is élesen élnek emlékezetemben.

Tanárom, a drága Éva néni a kirándulás éjjelén, csak hogy ne csavarogjak az erdőben el, megfogta grabancomat és búgó hangján elmondta Eminescu Esthajnalcsillag című versét – románul. Aztán biztos, ami biztos, elmondta magyarul is. Áprily fordításában persze. Aminthogy általa magyarítva olvastam az Anyegint is. Aztán abban az Erdély-szagú iskolaépületben tanítottam, amelyben Áprily Lajos volt az igazgató egykoron. Biztosan tudom, hogy akkor is éreztem, szelleme mindig sugárzott a Medgyaszay István emelte falakból.

Jártam aztán az ő visegrádi, az elvesztett Erdélyt pótló Völgyében nem egyszer, dédunokájával, Marcival megvizitáltuk a nagyenyedi kollégiumot is, ahol tanult, tanított és igazgatóskodott. Költészete és embersége tartást adott és ad ma is. Áprily Lajosnak is köszönhetem, barátaim, dédapám és a többi szívemhez nőtt erdélyi író mellett, hogy Erdély-szerető ember lettem, Erdély-járó, erdélyes.

November 14-én van százhuszonötödik éve, hogy Brassóban megszületett. De nem ezért tiszteljük, szeretjük. Hanem, mert tiszta ember volt, tiszta szavú, igaz erdélyi magyar. Transzszilván. Ma nemigen kedvelik, használják ezt a szót, legalábbis itthon; meg is vetik az eszmét, az Erdélyben élő – inkább már csak egykor élt – népek, románok, magyarok, németek, zsidók, örmények együvé tartozásának fölismert belső erkölcsi parancsát. Áprily az volt, transzszilván, aki kristálytiszta, erdélyi magyarsággal szólott, de hangja mindig Európában visszahangzott. Nem írt sokat, nem írt könyvtárnyit, néha évtized is eltelt anélkül, hogy kötete megjelent volna. Mégsem jutott soha eszébe senkinek, hogy ne lenne nagy költő, író, a legigazabbak közé tartozó. Az írás, a kultúra méltósága egész lényéből sugárzott.

Középiskolás pedagógus volt, iskolaigazgató, de nem ezen a fokon tanította egész népét mindig. Mikor tanítványait vallás, származás szerint kellett volna különböztetnie, lemondott azonnal. Mert igaz ember is volt. Akárcsak kollégáinak, a magyar költőknek, íróknak – hál’ istennek – többsége, ő is. A mai hitványaknak úgy kell görcsösen kikeresni azt a kettő-három eltévelyedettet, akibe tehetség szorult, de bírtak példát mutatni embertelenségből is. Nekik állítják most a monumenteket, róluk nevezik most az utcákat, tereket. Áprily ejtve van. Feledve ő is. Ember volt, túlságosan az.

Nem tudok róla, hogy valaha hibázott volna. Az ilyesmit errefelé nem szokás megbocsátani.

De azért ő az, aki van, és ő, aki marad.

Áprily, az igazi transzszilván