Akkor adott hihetetlen koncertet a Los Angeles-i Hollywood Bowlban a The Doors. A koncert nemcsak hihetetlen, de sokáig hallhatatlan is volt: 1987-ben jelent meg először, s akkor is csupán jelentősen húzott anyagot kapott a rajongótábor. Összesen hét trackkel, alig több mint huszonkét percnyi zenével kínálta meg őket az Elektra kiadó – finoman szólva is csonka lett így a nirvána. Félig üres. De legalább félig teli.

Huszonöt évet kellett várni, hogy megjelenjen a teljes anyag, a komplett setlist (átkötésekkel együtt) húsz tétele most először érhető el különféle formátumokban. A legjobban azok járnak persze, akik Blu-rayen vagy legalább DVD-n szerzik be a Bowlkoncertet – mi sajnos csak CD-ből kaptunk, de azért így sem görbül nagyon a szánk. Úgy vigasztaljuk magunkat, hogy legalább nem tereli el a figyelmünket az imbolygó Morrison, meg a kevésbé imbolygó Manzarek és Krieger, valamint az impulzívan dobverő Densmore. Hiszen csak zene van, ugye.

Hogy mégis legyen fogalmunk róla, mivel kecsegtet a mozgóképpel súlyosbított kiadvány: a hazai forgalmazó olyan vizuális élményt ígért a megjelenéskor, „amellyel a rajongók úgy érezhetik, ott vannak a helyszínen Jim Morrisonnal.” Ez mondjuk nem rossz élmény – pláne, hogy a The Doors rajongóinak jelentékeny része már csak életkora okán sem tudott volna ott lenni a Bowlban, negyvenkét évvel ezelőtt. Pláne jólesne megnézni az extrákat, a koncertről szóló vissza emlékezéseket. Mégiscsak nagy szavak bacchanáliájának érezzük ezt a „mintha ott lennénk”-együttest. Elég, ha csak látjuk, halljuk, mit művel a színpadon a Pszichedelikus Négyes, mit csinálnak Leary Angyalai. Bruce Botnick, a legendás hangmérnök minden bizonnyal kiváló munkát végzett az elmúlt esztendőkben, amennyiben újrakeverte, feljavította a Los Angeles-i koncert anyagát. (A Blu-ray- és DVD-kiadás nyomán még a munkálatokba is betekinthetnénk...)

A korábbi kiadás különben egy rekordot is beállított: a valaha volt legrövidebb The Doors-kiadványként tartja számon a diszkográfia. Hogy ez a mostani lemez milyen jelzőket érdemel ki a későbbiekben, nem tudni, mindenesetre mi a fantasztikusra, az egyedülállóra és a lenyűgözőre voksolnánk. Nem csak azért, mert a Live At The Bowl ’68-on helyet kaptak olyan „elveszett számok” is, mint a Hello, I Love You, a The Wasp vagy a Spanish Caravan – bár ez sem rossz. S bár nem fogható fel amolyan best ofnak a cucc, azért a The Doors-szüzeknek is bátran meg lehet mutatni.

A legjobb viszont mégiscsak az, hogy (a banda amúgy sem steril lemezei után) végre elmerülhetünk egy igazi Morrison-, Manzarek-, Krieger-, Densmore-féle élő hangversenyben. Esetlegesség, rögtönzés, eléggé vad dinamika, a hangfalakból is áradó mámor. Amit nem csak a zene okozott. Ha máshonnan nem, hát a lemez bookletjéből, vagyis magától Botnicktól megtudható, mennyire be volt állva Morrison, milyen nehézségekkel kellett szembenézniük (nem a drog miatt) koncert közben, hogyan kellett pótolniuk a néhány számból „hiányzó” Morrison-hangsávokat. És az is kiderül, hogyan mentek neki a tagok ennek a tényleg történelmi bulinak, mit reméltek és mit tapasztaltak. Jim Morrison kivételével. Ő már nem tudta elmondani.

(The Doors: Live At The Bowl ’68, Elektra Records, 2012)