Azt okozza, amit huszonöt éve okozott Pesten az Aidában, zavart és boldogságot, a zavarból fakadó boldogságot, amikor az ember azt érzi, hogy mégis minden másképpen van, hogy egyáltalán van az, amit már keresni is elfelejtett. Életre szóló opera? Nem, azt tudom, hogy van, lehet találni talán keresés nélkül is, az operában elég sok összetevő van ahhoz, hogy valami eltalálja a nézőt. De van életre szóló énekesi teljesítmény. Illetve ez sem egészen pontos, nem arról van szó, hogy Domingo kifogástalanul énekelne. A kezdeti, mondjuk két évvel ezelőtti Boccanegrához képest most baritonálisabb a hangja, sötétebb, dúsabb, de akkor is tenorszármazék, nem feltétlenül ott szól nagyot, ahol kellene, ha csak a vokális teljesítményt nézzük, akkor lehet kifogáskodni: a Békeszózat kezdete éppen nem olyan ellentmondást nem tűrő, a nagy pillanatot, a politikai gondolatot előrejelző ünnepélyes elbődülés, ahogyan azt egy klasszikus baritontól kapnánk. Csak hát a tökéletesség szabályait ma éppen úgy átírja Domingo, ahogy tette huszonöt éve az Erkel Színházban, amikor az ember megértette, hogy az Aida nem attól Aida, hogy mennyire sikerül az ária a darab kezdetekor.

A régi Domingót is látni ma, hiszen az opera előjátékkal kezdődik, a cselekmény előtt évtizedekkel, sötét parókával, festett szakállal lép színre, a széles zenekari árok túloldaláról nézve még olyan, mint akkor volt, a mozdulatai, a hangja, ahogy gesztikulál, az mind a klasszikus Domingo. Az első felvonásban azonban már dózse, fehér ruhában, ezüst hajjal, arany dózsekalapban jön a lányért, akiről még nem tudja, hogy a lánya, van egy kettősük erre, hogy kiderítsék, egymást keresték. Hivatalosan, színlap szerint huszonöt éve, nekem ez soknak tűnik, legyen tizenöt, nem mintha nem volna tökéletesen mellékes: régóta keresi a dózse a lányát, van most bő öt perce, hogy megtalálja, hogy végigjárja ezt az utat, ő az, akihez betoppant, őt kereste. Öt perc persze mindenre elég a színpadon, és ha most nem, az csak azért van, mert többször is azt érzem, hogy meg kellene állítani ezt a száguldást, menjünk vissza, még egyszer szeretném hallani ezt a frázist, mert így még soha nem hallottam, ezt a harmóniát énekhang és zenekar között még nem éltem át, együtt vannak, és mégis elválnak egymástól akusztikusan. Őrzik a szóló és kíséret szerepét, de együtt támadják le a sokat remélő, mégis mit sem sejtő nézőt. Ehhez jön még a játék, látom, hogy játék, de nem annak élem meg. Tudom, hogy eszköz, Domingo éneklés közben elfordul, mint afféle férfiember, nem akarja, hogy egy lány lássa a könnyeit, de ez a mozdulat persze, hogy többet mond el, mintha igazi könnyeket sírna. Tudom is én, hány színpadon töltött évtized tapasztalata, csak nem fáradt el az áténekelt évadok során, most is igazi, élettel telített, felkavaró másodperc.

Nem fogom megoldani Domingo titkát, mitől több, mint más. Ott van mellette Ramón Vargas, jó formában, szép hanggal, mindjárt érkezik Pestre, a MüPába, mindent megkap tőle az ember, amit egy jó tenortól elvárhat, de itt meg is húzza önmaga határait. Domingo meg határtalan, talán azért, mert mint az opera legnagyobb embereinél: nem válik el egymástól az énekes és a szerep, a szerep és a hang, az élet és a színház. Kiöregszik szerepekből és talál másikat, van ebben okosság, életokosság és színpadokosság, elhagyja a reprezentatív szerepeket, és újakat talál, akár idegen hangfajokból is, réges-régen túl van azon, hogy ő tenor vagy szoprán vagy basszus, túl azon, hogy férfi vagy nő, vagy hang, amely szól a világban. Nem tudom szétszedni, mi kavar fel, a zene, a hang, a látvány, a legendává lett énekes. Régen láttam jelmezben, azt hittem, talán ez, de a bécsiek gyakran látják, mégis fél órával az előadás után még torkaszakadtukból bravóznak, már leengedik a vasfüggönyt, de a kemény mag marad, amíg a három főszereplő ki nem jön oldalt, billegve a zenekari árok szélén. Akkor aztán úgy érezzük mindannyian, hogy jól végeztük dolgunkat.

Plácido Domingo és az életre szóló opera