Amire az volt a bizonyíték, hogy a frappáns megjegyzésen senki sem nevetett – elvégre nem éppen mulatságos fejleménye szellemi életünknek, hogy az irodalomtudománynak aktuálpolitikai színezetű, sokszor akár szégyenletesnek is tekinthető jelenségekkel kell szembenéznie.

Egyszerű listákról vitatkoznak (Imre László)

Az évente hagyományosan ősszel megrendezett – idén negyvenegyedik – irodalmi napok tudományos tanácskozásán Aczél Géza persze nem hagyott kétséget afelől, hogy milyen jellegű problémáról van szó: a politikai és ideológiai nyomásra született kánonképződésről. Merthogy – mint fogalmazott – „a kultúrkampf során a dolgok újabban nagyon elfajultak”, így az általa szervezett konferencia éppen azért kapta az Elfeledett írók, irányzatok, stílusok címet, hogy e jelenséget tudományos keretek között meg lehessen vitatni.

A debreceni tanácskozás tematikája nem új jelenséget járt körbe (hiszen – mint Szegedy-Maszák Mihálytól hallottuk: már Babits Mihály is cikkezett „az irodalom halottairól” száz éve a Nyugatban), viszont telitalálatnak bizonyult: a „politikai nyomásra született kánonbővítés” kapcsán ugyanis a rendezvénysorozat közönségének az utóbbi időben széles körben népszerűvé vált Wass Albert, Nyirő József és Tormay Cécile juthatott azonnal az eszébe – s később e nevek valóban el is hangzottak egyes előadóktól.

Mint ahogyan elhangzott az is: az irodalmi kánonok (azaz „egyszerű listák”, ahogyan azt Szilágyi Ákos a tanácskozás folyamán szellemesen megjegyezte) megalkotása az irodalomtörténészek dolga, kompetenciája és feladata, s nem pártpolitikusoké, meg nem is az aktuálpolitikai szolgálatban álló „tájékozatlan közíróké”. Utóbbi kifejezést a már említett Szegedy-Maszák Mihály használta előadásában azokra a – jobboldali orgánumokban publikáló – szerzőkre, akik bizonyos irodalomtörténeti összefoglalásokból nagy dérrel-dúrral hiányolták Krúdy Gyula és Illyés Gyula nevét, a háttérben nyilván valamiféle baloldali és liberális összeesküvést sejtetve, amivel mindössze azt sikerült bebizonyítaniuk, hogy nem olvasták el eléggé alaposan az általuk kifogásolt műveket, amelyek természetesen részletesen tárgyalták a két említett klasszikust.

Nem véletlenül jegyezte meg a professzor, hogy irodalmi szemléletünket soha nem a szakemberek, hanem e „tájékozatlan közírók” torzítják. Előadásának summázata egyébként az volt, hogy egyes írókat azért felejt el az utókor, mert elég jól írtak ahhoz, hogy ne lehessen őket politikailag kisajátítani – igaz, előfordul az is: egyes szerzők annak ellenére esnek ki a „rostán”, hogy színvonalas életművet hagytak hátra. Emlékezetes előadást tartott a témáról Szilágyi Márton, az ELTE docense, aki megerősítette: a kánonképződés lassú, összetett folyamat, amelyet nem lehet politikai és ideológiai erőszakkal felülírni.

Nem remélhető, hogy mondandóján politikusok is elgondolkodnak, de azért érdemes rögzíteni: az irodalomtörténet szerinte nem „best of”-válogatás, hanem bizonyos koncepció alapján meghatározott értékrend és értelmezési ajánlat – fogalmazott –, márpedig egy irodalmi értékrend nem ítélhető meg pusztán oly módon, hogy egy másik értékrend alapján „hiánylistát” mellékelünk hozzá.

Számomra csalódás volt Kulin Ferenc előadása, aki a népi mozgalom örökségét próbálta elhelyezni a XXI. század szellemi terében. A téma azért kerülhetett terítékre, mert talán már a népi írók is a méltánytalanul elfelejtett „irodalmi halottak” sorába tartozhatnak – ám ebből Kulin Ferenc furcsamód nem azt a következtetést vonta le, hogy a népi mozgalom fölött egyszerűen eljárt az idő, hanem azt, hogy az úgynevezett harmadik utas koncepció – mint mondta – „az ezredfordulón szükségszerűen oppozícióban van a posztmodern kor rendszeralternatívái jegyében tömörülő, immár globális szervezettségű erőkkel szemben”.

Ezek után roppant üdítően hatott Szilágyi Ákos előadása, amely a tanácskozás legokosabb és legeredetibb megállapításait tartalmazta. Hogyisne, mikor így kezdte: vége annak a világnak, amelyben volna értelme az olyan fogalmaknak, mint kánon, kánonalkotás és kánonbővítés. – Ezek anakronisztikus fogalmak – mondta –, hiszen a kulturális emlékezet tere ma nem a szöveg, hanem az internet, s azon belül a szöveggel illusztrált kép. Szerinte tegnap (értsd: az internet előtt) még volt értelme arról beszélni, hogy az államhatalom meghatározza a kánont szervezett vagy irányított felejtés révén, de ma (az internet korában) ennek semmi értelme, ráadásul senkit sem érdekel. Szerinte a nagy kérdés inkább az, hogy az internetet jellemző szerkesztetlenség és strukturálatlanság világában miképpen lehet egymástól megkülönböztetni a jó tudást a rossztól, az értékest az értéktelentől. Meg is válaszolta: „nem tudom”. – De nagyon pesszimista vagyok – fejezte be –, mert amit látok, az a totális széthullás.

Zárszónak még nem mondtak jobbat.