Országos osztályfőnöki óra
A színház mind erősebben vonul be az oktatásba. Egyre több a tantermi előadás. Ezzel egy időben az oktatás is betör a színházba. Tantörténeteket adnak elő, melyet pedagógiai célzatú beszélgetés követ. A helyszín végül is mindegy, az eredmény a fontos. Néha önmagukban is megálló, kitűnő előadások születnek, mint a Kolibri Pincében a Klamm háborúja vagy a Szputnyik tantermi Antigonéja. Máskor inkább csak nevelési alkalom egy-egy ilyen produkció. Bevezető egy osztályfőnöki órához.
Tasnádi István Cyber Cyranóját, amelyet Vidovszky György rendezésében játszottak a Kolibri Pincében, inkább az előbbiek közé számítottam. Tavalyi közös munkájukat, a Bárkán bemutatott East Balkánt inkább mai kamaszok súlyos bajait mutogató, zavaros látleletnek éreztem. Most ugyanott és ismét együtt készítettek színházi-pedagógiai kísérletet. A harmadik hullám valóban egy pedagógiai kísérletet tesz színpadra. Ám a kísérlet tárgya sokkal súlyosabb annál, semhogy az eredményt akár pusztán esztétikai vagy csakis nevelésügyi mérlegre tehetnénk.
A kérdések, amelyekkel a darab Todd Strasser amerikai író regénye és Rod Jones tanulmánya nyomán foglalkozik, az emberi együttélés, az emberi társadalom alapproblémái. Ehhez képest lényegtelen, hogy a rendezés gimnasztikai keretjátéka nem feltétlen mélyíti el a tárgyat, de az is, hogy Heike Vollmer semleges, lépcsőszerű, egyetemi auditóriumot idéző, s végül fallá tömörödő díszlete igen alkalmas helyszín.
A kísérlet célja, hogy a diákok egy hét alatt megismerjék, feldolgozzák, mintegy kipróbálják a különböző alapvető társadalomszervezési rendszereket, a demokráciát, az anarchiát és az autokráciát. Az első két téma hamar érdektelenségbe fúl, a harmadikkal azonban nagy sikert arat egy tanár (Dévai Balázs dinamikus alakítása), aki napok alatt hatékonyan működő fasiszta típusú sejtté szervezi lelkesedő tanítványait. Célt, értelmet kínál az addig tengő-lengő, idétlenkedő fiatalok életének.
A kísérlet szinte leállíthatatlannak mutatkozik, nemcsak a kirekesztés, a gyűlölködés, az erőszak, a besúgás rendszere alakul ki, nemcsak életveszélyes tréfákat engednek meg maguknak a kívül levők, az idegenek rovására, de már az iskola igazgatónőjét is megölnék, csak a vezér, a kísérletező tanár parancsa hiányzik hozzá. S végül a kísérlet csak tragédia árán fejeződhet be, az egyik gyerek, aki úgy érzi, élete értelmét vesztette el, előbb gyilkolni akar, végül öngyilkos lesz.
A demokrácia sebezhetősége ma nálunk nemcsak pedagógiai, hanem alapvető társadalmi-politikai kérdés. Nemcsak a nyíltan rasszista, kirekesztő szélsőjobbon működik, de a konzervativizmus leple alól is rendre előbukkannak a tekintélyuralmi reflexek. Annyira eleven és mai a téma, hogy fontossága még az iskolai kísérlet és a róla szóló előadás szerkezeti és tartalmi problémáit is elfedi. Mert nyilvánvaló, hogy össztársadalmi ügyek nem modellezhetők kis csoporton, hiszen a legdemokratikusabb rendszer is szükségképpen tele van tekintélyelvű egységekkel.
Nem működhet többségi elven az iskola, a család, a munkahely, legfeljebb demokratikus szellemet sugározhatnak, demokratikus gondolkodásra nevelhetnek. Nem a tekintélyelvvel van a baj, hanem azzal, amire használják. Vagy amire nem használják. A demokráciát demonstráló tanárnő és az anarchiával foglalkozó tanár a darabban félreérti a feladatát, amikor feladja vezetői pozícióját. Ez majdnem olyan veszélyes, mint a vezérkedéssel merészen kísérletező kollégájuk sikere. A darab azonban érdemben csak az utóbbi témát tárgyalja, a többiek kudarca csak laza ellenpontként lötyög e főtéma mellett, pedig együtt alighanem elég pontos képet adnának hazánk pillanatnyi politikai állapotairól. De az előadás így is országos osztályfőnöki órát érdemelne. Az illetékes államtitkár inkább ezt ajánlhatná az iskolák figyelmébe, mintsem a József Attilát és költészetét kínosan lejárató musicalt.
