A Duce futuristái
A kiállítás gazdag ajánlata ugyanis arról szól elsősorban, hogy miközben Olaszország már egy évtizede a fasiszta párt és Benito Mussolini, azaz a Duce uralma alatt volt, a művészet valahogy megúszta a totális állam elnyomó ízlésdiktatúráját. Mussolini hatalma hajnalán még ki is nyilvánította: nem akarja, hogy az állam beleszóljon a művészetbe. A nácik viszont nem sokkal hatalomra kerülésük után begyűjtötték a német múzeumokból a modern alkotásokat, hogy ezeket Korcs művészet címmel, elriasztásul mutassák be.
Majd nem sokkal később reprezentatív kiállítást rendeztek a szerintük példás germán művekből. Ezek egyik mintapéldányát a tárlat rendezői kölcsönkérték a müncheni múzeumból. Nem tagadva, azért, hogy felmutassák: óriási különbség volt a harmincas években, de még a negyvenes évek elején is a két tengelyhatalom művészetpolitikája között. Nem csak Mussolini szabadabb ízlése volt az oka annak, hogy a modernizmus, az absztrakt művészet is virágzott a fasiszta Itáliában.
A futurizmus – minden izmusok előfutára – olasz iskola, megalkotója, Marinetti pedig Mussolini szellemi társa, programadója, maga is lelkes fasiszta volt. A Duce ugyanúgy rajongott a modernért, mint ő. A diktátor elkötelezettje volt a lokomotívok, autók és repülők világának, akárcsak az ezt megfestő, megéneklő futuristák. Futurista volt a szicíliai Pippo Rizzo is, aki a barátját festette meg a pályaudvaron A nomád címmel. A futurista módon megfestett kép szinte átmenet a kor art deco stílusába. A kiállítás rendezői megjegyzik, hogy Rizzót a kép festésének idején nevezték ki a helyi fasiszta képzőművész-szövetség élére.
A kiállítás kínálatában természetesen fontos hely jutott a kor minden despotizmusa által kedvelt, reprezentatív nyilvános művészetnek. Az olasz fasiszta állam köztéri szobrokkal és nagyszabású festményekkel kívánta terjeszteni ideáljait és hőseit. (Egyébként ezek a művek megjelentek a kor demokráciáinak nyilvános művészetében is. A Washington minisztériumi épületeit, köztereit ékesítő szobrok ugyanezt a minőséget képviselik.) A háború első évében készült Luciano Richetti hatalmas képe: a Duce beszédét hallgatva címmel. A falusiakat ábrázoló kép a háború után az antifasiszta düh áldozatává lett.
Csak egy darabja maradt meg: fáradt parasztasszony ül, kisgyerek a térdén. Falusi elgyötört madonna. A kor olasz művészete világszínvonalú maradt, és sokáig nem szakadt meg viszonya Párizzsal sem. A művészek közül voltak, akik különböző okokból (nem mindig politikai) külföldre kényszerültek, de még a harmincas évek végén is létező és eleven volt a kapcsolat az olasz festőiskolák és Franciaország között. Amikor a náci Németországban már kiátkozták és elűzték a Bauhaus művészeit és művészetét, Itáliában virágzásnak indult a modern dizájn.
A kiállítás ábrázolja, hogyan ért véget a fasiszta rendszer viszonylagos lazasága. 1938-ban Mussolini bevezette a faji törvényeket. Még ebben az évben a Tevere című lapban terjedelmes cikk ítélte el a züllött, dekadens, elzsidósodott művészetet. A cikk támadta De Chiricót, az expresszionista Birollit és több absztrakt festőt is. Ezek degeneráltak – mondta ki a pártverdiktet. A firenzei kiállításnak van egy nem olasz szenzációja is: elhozták Münchenből Adolf Zieglernek, a Führer egyik kedvencének Négy évszak című monumentális festményét. A képet, amelyen négy női akt jelképezi az évszakokat, a nácik művészetük alapművének tartották, rengeteg reprodukció készült róla, még gyufásdobozokat is díszítettek vele. A kontraszt óriási, és nyilván nem véletlenül.
