Virágzik a pilótaruha
A régi magyar díszítés, amelynek kialakulását az 1860-as évekre teszik a néprajzosok, nagyjából egy éve tört ki a szuvenírboltokból, és vált gyorsan, de biztosan a városi viselet- és formakultúra részévé, sőt nemzetközi léptékű dilivé. Idézzük csak fel Jenson Button és Lewis Hamilton pilótaruhájának feldíszítését, Nicole Kidman máig rejtélyes forrásból származó lenge kalocsaiját és Iker Casillas kesztyűjét. Ez a színes, bukolikus alföldi motívumvilág minden lehetséges felületre betört, és egyelőre semmi jele, hogy belátható időn belül visszakerül a Lenin-arcú matrjoskababák és a székely modorú hátmasszírozók közé. A divatszakértő szerint ez önmagában nem is volna baj. Csakhogy.
A népi motívumvilág – és nem csak a magyar – tulajdonképpen mindig is része volt a nemzetközi divatvilágnak, hol látványosabban, hol kevésbé. A magyarnál maradva: formáink és színeink már a XIX. században is keresettek volt – elsősorban a huszáruniformis és a díszmagyar ragadta meg a divatkövető nyugatiak figyelmét –, a magyarost később különös szeretettel használták a szecesszió és az art deco dizájnerei is. A két világháború között államilag támogatott mozgalommá vált a népi vagy népi ihletésű divat, természetesen kalocsaistól és matyóstól; a buzsákitól a sárközin, a kalotaszegin át egészen a szűrhímzésig. A legjobb kreációkat a kor kiemelkedő tervezői jegyezték, élükön a legendás Tüdős Klárával.
Olybá tűnik, hogy 2011-ben a kalocsai volt a legjobbkor a legjobb helyen, részint már említett celebeknek, részben a rendkívül inspiratív Gombold újra! mozgalomnak köszönhetően, részint pedig azért, mert a nemzetközi divatvilág fősodrába megint bekerült az élénk színű, nagy virágminta – magyarázta Simonovics Ildikó, viselettörténettel foglalkozó művészettörténész, a Street Fashion Budapest mozgalom ötletgazdája és kurátora.
A kalocsai hódítása tehát természetes, kellemes jelenség, pontosabban fogalmazva eleinte mindenképpen az volt. Újabban azonban azt látjuk, hogy egészen mély rétegekig szivárog, ahol már nem biztos, hogy helye van. Olyan tárgyakon, anyagokon is felbukkan, amelyeken egyáltalán nem volna keresnivalója, rengeteg az aránytévesztés, a silány munka, a giccs. Kérdésünkre, hogy a kalocsai széles körű sikere, mainstream jellege meddig tarthat ki még, Simonovics két-három évet jósolt, megjegyezve: a magyar közönség ragaszkodása bizonyos trendekhez valamiért kitartóbb, mint az európaiaké általában, főleg, ami a hölgyeket illeti. Ott volt például a patacipőként ismert lábbeli, amelyet a kontinensen nálunk vetettek le utoljára.
Simonovics Ildikó mindent egybevéve tehát vallja: a magyar népi hagyományokból való merítkezésnek (minta, anyag, forma) soha sem kell kimennie a divatból, de: csak érzékenyen, a nemzetközi trendekhez igazodva érdemes visszanyúlni a gyökerekhez.
A néprajzos-muzeológus szerint a kalocsai diadala valószínűleg és elsősorban a régi reflexeknek tudható be: ez volt a legközismertebb, ezek a színek és formák ma is szerves részei a „népművészeti boltok” kínálatának, míg a többi értéket – a beavatott keveseken kívül – a kutya sem ismeri. (A nagy pályázatokon ezért csodálkoznak rá az emberek a szépre.) Néprajzkutatói perspektívából szemlélve virágzása több szempontból is furcsa tünet. Furcsa, mert a tárgyalkotó népművészet iránt kellő igényességgel viseltető, bár kétségtelenül egyre kisebb publikum amúgy hosszú évek óta kerüli a harsány tónusokat – amilyen a kalocsai színvilága is –, vagyis eddig minden azt sugallta, hogy a trend a szolidabban ékesített, semlegesebb színű, a díszítőelemeket sokszor csak jelzésként viselő tárgyaknak kedvez, mindenekelőtt a lakás- és a viseletkultúra változásainak okán. (Épp emiatt gondolhatták egyes kalocsaiak, hogy ha egy színnel hímzik a portékáikat, akkor azok „korszerűek” lesznek, pedig csak jellegtelenné váltak.) Nem illik a képbe valójában azért sem, mert a magyarok figyelmét tradicionálisan az erdélyi (eredetű) folklór köti le leginkább, és nem árt megjegyezni azt sem: miközben a kalocsai hímzés virágzik, a népi hímzésnek mint kézi munkának általában nincs presztízsértéke, piaca – tudtuk meg a Hagyományok Háza munkatársától, Pölös Andreától.
