Jellemző a fölfokozott hangulatra, hogy tűt nem lehetett elejteni a könyv bemutatóján a pesti Rózsavölgyi Szalonban, ahol a közönség korántsem megelőlegezett érdeklődéssel figyelt, hiszen a műben előforduló írók magánéleti viszonyairól a szerző, aki alapjában véve irodalmár, noha jelenleg kommunikációs szakértőként dolgozik, már számos „titkot” elárult Facebook-honlapján. Életrajzi blogbejegyzéseit tízezrek olvassák. Így aztán nem vállalt különösebb kockázatot sem ő, sem a Corvina Kiadó, amikor e jegyzeteket összefogva, fotókkal kiegészítve nyomtatásban tette közzé. Jó üzletnek ígérkezik a 132 oldalas kötet, ami persze nem baj. Sőt…

Egyet kell értenünk Arató Lászlóval, a Magyartanárok Egyesülete elnökével, aki érdeklődésünkre új jelenségként beszél róla, hiszen nálunk még aligha volt példa rá, hogy egy bontakozó írói karriert – jelesül Nyáryét – a világháló, közelebbről a Facebook alapozzon meg. Ilyesmire utaló jelek persze voltak, vannak a szaporodó hazai versblogokban, amelyek a szakember szerint egyértelműen jó hatást gyakorolnak a kortárs költészetre, hiszen jó verseket, költői tehetségeket is fölszínre dobnak. Tegyük hozzá, az írói életrajz-bulvár azonban, mert Nyáry esetében erről van szó, sajátosműfaj, és mostanában mintha virulenssé válna.

Nyáry kötetét nem sokkal megelőzve jött ki például a költő és ugyancsak tanár Börcsök Mária Szakadozó mítoszok című kötete a Kossuthnál, amelyben a szerző a száraz „műközpontú irodalomtanítással” (és szemlélettel) harcba szállva lebbenti föl a fátylat Ady,Móricz, József Attila, Tóth Árpád, Vajda János és más magyar irodalmi nagyságok magánéletéről, bemutatva gyarlóságaikat, netán bűneiket is. Nyáry és Börcsök köteteit egymásmellé téve hamar kiderül a tematika és a névsor átfedése (ha nem is minden tételben). Némi különbség a két mű között abban lelhető föl, hogy Börcsök talán erőteljesebben próbálja összekötni a magáneseményeket a művekben olvasható „lenyomatokkal”, inkább elemez, mint Nyáry, bár az utóbbi sem mellőz műrészleteket.

De nem állhatunk meg csupán e két kötetnél. Hiszen a Palatinus Kiadó is mostanában jelentkezett A Csibe-ügy című könyvvel, Kálmán Kata fotográfus naplójával Móricz Zsigmond utolsó éveiről és különösen fiatal „múzsájához” fűződő viszonyáról, amely korántsem örökbefogadó apa és lánya között szokásos kapcsolat volt. De gondolhatunk még olyan nemrég megjelent, bár nem bulvárnak számító művekre is,mint például Borgos Annának és Szilágyi Juditnak az egykori Nyugat folyóirat belső életét föltáró Nőírók és írónők – Irodalmi és női szerepek a Nyugatban című könyvére vagy a Cséve Anna szerkesztette Móricz-Naplók sorozatra. Ezek az irodalomtörténeti munkák a szokásosnál jóval szélesebb érdeklődést váltottak ki.

Az írói magánélet titkait búvárló mai könyvkiadási és ízléshullámot részben az irodalmi kánon fölülvizsgálatára irányuló (nem politikai, hanem társadalmi) törekvésekkel magyarázza Reményi József Tamás, a Palatinus irodalmi szerkesztője. Azzal, hogy újra és újra előveszünk írókat, és másként látjuk őket a bővülő ismeretek tükrében. Móricz például sokkal ellentmondásosabb és izgalmasabb figurává válik, ahogy megjelennek a naplói. Reményi szerint egyre kevésbé számít egyedi jelenségnek Csáth Géza, életének olyan megdöbbentő, drámai részleteivel, mint a kábítószer-függőség, a feleség- és öngyilkosság, ahogy más jeles szerzők, például Kosztolányi vagy Vajda János életének nem kevésbé drámai tényei is nyilvánosságra kerülnek. A Kádár-kor irodalmi „szoborállításaival” szemben mindez őszintébb, emberibb írókép kialakításához járul hozzá, véli, hozzátéve: a Nyáry-féle szórakoztató blogok sikerében közrejátszik a közönség pletykaéhsége is. „De nem kárhoztatom ezeket az írásokat, nem ördögtől valók, mert árnyalhatnak egy-egy életművet, de az arányérzéknek működnie kell”, mondja.

Arató László a „leskelődésre” való igény mellett egyértelműen a celebritás logikáját, a bulvárosodást látja a jelenség mögött. Közrejátszik szerinte az is, hogy az internet, különösen a Facebook megváltoztatja a magánélet és a köznyilvánosság viszonyát, a kereskedelmi televíziózással együtt elmossa a határokat a realitás és a fikció, a privát és a nyilvános, a populáris és a magaskultúra között. Most már a magaskultúra „szentjeit” is elérte ez a hullám, mondja, ami korábban lehetetlen lett volna. Jellemző, hogy szenzációként tálalnak tényeket, amelyekről tudományos monográfiákból eddig is lehetett tudni, csak azokat a nagyközönség nem olvasta. Azt az érvet pedig, hogy mind a tanításban, mind a szélesebb közönség számára vonzóbbá tehetők az irodalmi művek az életrajzi bulvár révén, Arató aggályosnak tartja. Elsősorban azért, mert egy-egy irodalmi alkotás így elveszítheti egyetemes érvényét, a referenciális, a szerzőre vonatkoztatott beszűkítő olvasat kizárólagossá válhat. Ha ez ízlésformává alakul, az éppoly veszélyessé válhat, mint ha az irodalmat morális és nemzetpedagógiai példatárnak tekintik, és az írókat „szentté” avatják.