Két hete, hogy e hasábokon a honi táncszcéna egyik legizgalmasabb egyéniségének neveztem Góbi Ritát. Az Árvai Györggyel készített, ragyogó sci-fi rekonstrukciója, A végtelenbe zárva után megtekintettem a táncos-koreográfus egyik, a saját kompániájával létrehozott munkáját. „Előadásunk a szerelem titokzatos labirintusába – olümposzi földre – invitálja nézőit Erósz után kutatva. Az erotikus tapasztalat kiapadhatatlan forrásához ugyanis ógörög segítséggel juthatunk csak, ők találtak rá, nekik köszönhető a felfedezés” – így a darabismertető.

A „generációs táncerotika” lehangolóan ómódi

A színen a zenekar (hárfa, cselló, fuvola, dob) kezdetben a Bolero átiratát játssza, miközben a viktim alkatú Góbi mentális gondokról árulkodó grimaszokat vág, kissé duzzog, és a kezét vakargatja, mintha ekcéma kínozná. Hamarosan M. Kecskés András kever le neki egy pofont, küldi padlóra, ráncigálja, fojtogatja – amint ez a hazai kortárs mozgásművekben már-már kötelező. Egy szobortalapzaton álarcos férfiú strázsál, fémszegecses, konyhai szadomazo bőrkötényben, ezüstnadrágban; ajka, lábujja, körmei feketére festve (Samu Kristóf). Négy leányzó a földön kúszik, a csípőjét föl-le mozgatva, a háttérben egy platinaszőke parókás nő vonaglik. A nimfakvartett rövidesen az emelvényről lekászálódó Samu hátára mászik, csüngenek rajta, mint a makik, míg a bár transzvesztita jegyeket mutató ifjú az egyre inkább nekivetkőző Góbival bonyolít le egy gyors numerát. Ezt pajkos kergetőzés, évődés követi, dzsungeles dobhangokkal, kacajokkal, lihegéssel. Laborfalvi Soós Béla operaénekes néha-néha rágyújt egy barokk áriára, majd az alábbi, vélhetően nem Gluck vagy Händel szerezte duettet dalolja a hárfázó Dóczy Gabriellával: „Hím és nőstény. Meredezz testünk, nyílj meg testünk (…), látom öleden a szőrt. Megnyalom a hajadat (…), hasadon a bőrt. Sós és kesernyés vagy, mint a tengerek. Most lassan (…), magába szív egy fuldokló kígyó.”

A „generációs táncerotika” alcímű összművészeti nekibuzdulás a kora nyolcvanas évek vasfüggönyös-alternatív divatbemutatóit ötvözi a külvárosi szexshopok és kukkoldák vizuális világával, valamint egy elcseszett jelmezbállal. A látvány lehangolóan ómódi, míg a roppant vakmerőnek és mondénnak szánt produkció nevetésre ingerlően együgyű, mesterkélt és közönséges. A csapnivaló szenvelgés tökéletesen mentes az erotikától, csupán izzadsággal mímeli a szexust – akár a művi, zsigerileg gépies pornó. Így az artisztikus szerencsétlenkedés sok szempontból egy, a nemiségét föltérképező, zöldfülű kamasz fantáziálgatásaihoz hasonlatos. Az egyórás erőlködés mozgáskompozícióként értékelhetetlen; a dzsesszbalettosított harcművészeti alapgyakorlat-jelenet kósza, rögtön elvetendő ötletnek is kínos. Olvastam, hogy az egy évvel ezelőtt bemutatott nézőriogatóban tangóztak is; enyhítő körülmény, hogy ilyes, dél-amerikai szappanoperák hangulatát idéző epizódokkal nem sanyargatták tovább az amúgy is igénybe vett publikumot. Bombasztikus befejezésül azonban Cinke Ágnes dobja le magáról a műhaját és a gyűrött, aranyszínű pongyoláját, hogy piros, csipkés alsóneműben bemutasson egy légtornászszámot, majd áldozatként lógjon a szeren.

A GoBe Társulat peepshow-járól volt pillanat, amikor nem tudtam eldönteni: tréfa-e, netán paródia, vagy ténylegesen ennyire vacak; sőt nonszensz. Különös élmény ugyanazt a személyt rövid időn belül kiválónak és bődületesen rossznak látni – nagyszerű és pocsék szerepekben. E színpadképtelensége alapján Góbi Rita mozgáskomponistaként – alsó hangon – kiforratlan, nincs stílusérzéke, fogékony az ízléstelenségre, és összetéveszti az extremitást a vásárisággal. Gyanítható, esetében is egy remek előadó, képzett táncos gyarapítja a hazai dacosan önmegvalósító, tévelygő koreográfusok-együttesvezetők selejtgyártó táborát.