Szenvedélyes versengés Lisa Aschan filmjének címe, ami teljesen megtévesztő, hiszen sem szenvedélyt, sem versengést nem nagyon fogunk látni, legalábbis ká-európai fogalmak szerint nem. (A megtévesztés nem a svéd rendezőnő műve, ez a magyar változat címe ugyanis.) Aschan dolgozata mintapéldánya a fent vázolt skandinavizmusnak: fájóan gyönyörű, ám hideg képek, letisztult cselekményvezetés, mintha csak egy vonalat húznánk meg a vonalzó segítségével. Egy novella, amely regénynek látszik. Egyszerű alaphelyzet, amely mögött mégis forr, készül valami. Vagy inkább csak készülget.

Emma és Cassandra, két, a kamaszkorból már lassan kinövő lány egy lovas akrobatacsapat tagjaként készül valamilyen helyi versenyre. Pontosabban: még nem dőlt el, hogy ki is lesz, lehet a versenyen induló csapat tagja. Ez némi feszültséget és rivalizálást indít el közöttük. És barátságot. Vagy szerelmet. Vagy valamit, ami a kettő elmosódott határán lebeg.

Ritka az olyan szenvedélymentes, mégis robbanni készülő alkotás, mint Aschan mozija. Mathilda Paradeiser (Emma) szinte kőarccal alakítja a világhoz és kortársaihoz egyre kuszábban és bonyolultabban viszonyuló alig felnőtt lányt. Aki csak annyit tud: ne mutasd ki az érzelmeidet,mert abból mindig baj lesz. Így aztán nem is mutatja, hűvösen és érzelemmentesen viszonyul mindenhez. Ilyen a lázadása, a versenyszelleme, de még az alig elkezdődött szerelme is. De nem ő az egyetlen. Alig látszó gesztusokkal dolgozik itt mindenki. A szenvedélyesebbnek tűnő Linda Molin (Cassandra) is. Itt még hányni is olyan svédesen hánynak, mintha csak épp kicsordulna valami az ember szájából. Nem nagy dolog. Szóra sem érdemes. S bár egy puska is előkerül, a csehovi törvényeknek nem engedelmeskedik a dramaturgia. Marad a fenyegetettség. Vagy csak annak látszata. Az erőszak egyetlen, kiprovokált és némiképp esetlen mozdulatban csúcsosodik ki. Ami akár szerelmi vallomás is lehet a sértett fél részéről.

Egyszerű, ám mégis bonyolult, sugallja a Szenvedélyes versengés. És néha el is hisszük neki, hogy a látszólag sima hétköznapi mozdulatok mögött elfojtott fájdalmak, minicsalódások, visszautasítások és az elismertség iránti vágyak állnak, amelyek egyszer, ki tudja mikor, veszélyes eleggyé sűrűsödnek majd össze. Mert ami ma sikernek tűnik, az holnap már életre szóló kudarc lehet. Amit pedig már nem lehet megtorlatlanul hagyni.

Lisa Aschan rutinos svéd módjára a kevesebbnél is kevesebbet mutat tűéles képeiben, kiszámított, lassú snittjeiben. Jól tudja, hogy a nézői fantázia úgyis kitölti a szabadon hagyott réseket. Az árnyak közé odavetíti a jóvátehetetlen bűnt. Mert oda is drámát képzel, ahol csak egy egyszerű hétfői úszólecke mutatná magát. Miközben az is könnyen lehet, hogy ez csupán a befogadó esztétikai erőlködése, hogy a jelentéktelen álcájában a jelentőset fedezze fel. Mert mégsem lehet, hogy valakit Cassandrának hívnak, mégsem tud semmit az önbeteljesülő jóslatokról. Nem lehet, hogy a húgát a kádba majdnem belefojtó Emma mégiscsak játéknak hiszi a dolgot. Ahogy az is csak játék, hogy lelépünk a megszégyenített fiú nadrágjával, de akkor miért vágjuk zsebre a pénzét is?

Ártatlan játszadozás és valami súlyos, visszavonhatatlan között imbolyog a fi lm minden egyes jelenete, ám ez csak addig jó, amíg a libikóka mozgásban van. Ahogy megállapodik, oda a varázslat. Pláne, ha a végkifejlet nem a drámai oldalon szól nagyot. Hanem a hétköznapin. Az alig nyolcvan percben elmondható semmiségen.

A Szenvedélyes versengés olyan, mintha csak a levegővételt látnánk, pedig már szép lassan felkészültünk a dobhártyát beszakító ordításra. De aztán mégis enged a tüdő, kipukkan a lufi.

És még mondják, hogy ez az igazán nagy művészet.

Sem szenvedély, sem versengés