A valóság két tükre
A mintegy kilencven fényképészeti remekmű a múzeum világhírű gyűjteményéből származó festményekkel közösen jelenik meg, és látható egészen január 20-ig, amikor Barcelonába, majd Madridba utazik.
A tárlat három lábon áll: a történelmi festészet, a XIX. század közepén bemutatkozó korai fényképészet és a jelen legkiválóbb fotósai által készített munkák közötti összefüggést tárja fel. A Galéria nem tarthatta tovább zárva a kapuit a fotók előtt, melyek jelentőségét csak aláhúzta, hogy a múlt év novemberében aukciós rekordáron, 4,3 millió dollárért adták el Andreas Gursky Rhein II című művét. A National Gallery csak egy az e pillanatban a műfajnak teret nyitó, rangos londoni intézmények közül. A Barbican kulturális központban Minden mozgott címmel látható fotókiállítás, a Tate Modernben nemrég nyílt meg a William Klein + Daido Moriyama elnevezésű sztártárlat, míg a Somerset House november közepétől Henri Cartier-Bresson munkásságát idézi fel.
Mint arról a sajtóbejáráson Hope Kingsley kurátor, a londoni Wilson Fotográfiai Központ munkatársa beszámolt, a rendezés célja nem fotóművészeti tallózás vagy valamiféle toplista összeállítása volt. Arra próbálnak rávilágítani, hogyan befolyásolták Caravaggio, Constable vagy a fényképészet iránt már korán élénk érdeklődést tanúsító Degas festményei a viktoriánus kor kezdetén útnak induló fotósokat és a mai digitálisművészeket. Kingsley felfogása szerint a nulláról induló fotográfusok a korábbi technológiát képviselő festményektől remélték az ihletet. A XIX. század közepén feltűnő mesterek, mint Julia Margaret Cameron, Oscar Gustave Rejlander és mások, ahogy ez a munkáik mellett elhelyezett, számukra mintaként szolgáló festményekből is kitűnik, művészeknek tekintették magukat. Érthető módon különösen közel érezték magukat az 1860–70-es évek preraffaelita alkotóihoz. Portréikat hasonló műgonddal beállítva és megvilágítva készítették el, mint festő példaképeik. A Cameron 1872-es I Wait (Várok) című fotóján látható angyalszárnyú gyermek például Rafaello Sixtusi Madonnájának kerubjaira emlékeztet.
A kiállítás nagy hangsúlyt helyez a fotóművészet és a valóság összefüggésére, amit leginkább a modernek, köztük a kanadai Jeff Wall vagy a német Thomas Struth méretes kompozíciói tesznek szemléletessé. A rendezők érzékeltetni kívánják, milyen előnyökkel és hátrányokkal jár az a lényeges különbség, hogy ugyanazt a látványt a piktorok hosszú munkával, több festékréteg felhelyezésével és a legapróbb részletek kidolgozásával alkotják meg, míg a fotósoknak – szerencsés esetben – mindehhez egyetlen kattintás is elég. Festmények és fotók összehasonlításával azt is ki akarták domborítani, mennyivel megszokottabb a szépséget ecsettel, mint kamerával közvetíteni. Ugyanaz a meztelenség, amely a képeken idealizálva jelenik meg, a fotókon kifejezetten csúnya is lehet. Helen Chadwick Ruin (Rom) című fotója ezt a feszültséget példázza. A ruhátlan hölgy egy koponyán pihenteti az egyik kezét, míg a feje fölött rothadó zöldségek látványa taszít.
A tárlat gondolatébresztő áttekintést ad arról, hogyan nyúlnak vissza a fotósok a művészettörténeti hagyományokhoz, akár a régi mesterekhez is a lehetőségek legalaposabb kiaknázása érdekében. Még a digitális kor minden lehetséges technikai eszközével és újításával felszerelt kortárs fotóművészek közül is sokan térnek vissza a történelmi festészet és a korai fotográfia témáihoz és eljárásaihoz. Oli Gersht 2007-es keltezésű digitális csendélete, a Blow Up: Untitled 5 (Nagyítás: cím nélkül, 5) a művet inspiráló 1886-os Ignace-Henri Théodore-Fantin-Latour-festmény, a Rosy Wealth of June mellett látható. A 2011-es Richard Learoyd-fotót, a Man with Octopus Tattoo címűt (Férfi poliptetoválással) pedig James Anderson 1855-ös, a Vatikáni Múzeumban látható Laokoón-szoborcsoportról készített felvételével párosították, az emberi szenvedés megörökítésének jegyében.
