A karikaturista halhatatlansága
Faragó interpretációit sem a fennmaradt fotóportré nem cáfolja kellőképpen, sem Lányi Dezső szoborkarikatúrája, amelyet szintén monumentális orr ural a Nemzeti Galériában. Faragó interpretációi ugyanis megvesztegetően aprólékosak. Tollal, ecsettel, tussal dolgozza ki szakáll és gyér haj minden szálát, hatalmas plaszticitással időz a levantei arcberendezésen, gondja van kamásli és túlnagyított cipő anyagbeli különbségére.
Igazi tizenkilencedik századi karikatúra. Akárcsak a fenyegetőre pödrött darabont-táborszernagy Fejérváryé, a sarkantyús Thaly Kálmáné és a szintén makrokefál Vilmos császáré. Az 1866 és 1906 között élt Faragó azonban korántsem a mai kurzusnak készített katona-, szellem- és uralkodás-példaképeket, másfél évtizednyi munkássága a magyar politikai és társadalomtörténetet dolgozza fel enciklopédikus alapossággal. Miniszterelnökök ambícióit, pohos-bajszos írófejedelmek diadalát, házastársi erkölcsök kétes voltát és főpapok politikai hatalmát. Kezelésmódja sajátos módon egyszerre kíméletlen és megengedő. Soha annyira éles (olykor közönséges) túlzás nem volt a karikatúrában, mint ekkor, a lyukas talpú cipők, a vitézkötéses pókhasak, és igen, újra és újra a hatalmas fejek-apró testek korában, és mégis, valami megfoghatatlan bensőségesség veszi élét a legkomiszabb torzításnak is.
A boldog békeidők sajátos egybetartozása ez, amikor Faragó Borsszem Jankójában (több példány bizonyítja a kiállításon) még nincs más értéke, éle a zsidóvicceknek, mint a dzsentrivicceknek és a rendőrvicceknek, Mihaszna Andrásnak, mint Seiffensteiner Salamonnak. Legalábbis a felszínen. Faragó úgy rendezi Csók István Báthory Erzsébetjének kompozíciójába a megkínzott Vallásszabadság- és Haladás-szüzeket, hogy kétség sem fér hozzá, melyik oldalon áll az egyházpolitikai törvények vitájában. Mégis van valami kedélyesen tompító abban, ahogyan Schlauch Lőrinc nagyváradi püspököt, mint nagyasszonyt, meg a politikusokból álló háza népét ábrázolja.
A rendezés példásan segít külön táblácskákkal, amelyek eligazítanak a kor eseményei között. Ha pedig a látogató egy idő után belefárad – egy idő után bizonyára belefárad – a dualizmus korának köztörténetébe, nos, akkor jön a műbarát számára a felhőtlen és terheletlen szórakozás. A képzőművészeti kaján paródia, immáron egykorvolt politikusok nélkül.
Nagyszerű, a nemzeti képtárhoz méltó és csak a nemzeti képtár által megvalósítható produkció ez. A festőnek indult Faragó József, Hollósy egykori müncheni tanítványa és a nagybányaiak kiállítótársa hűségesen és a kajánsághoz szükséges iróniával (irigykedéssel?) követte korának képzőművészeti eseményeit, kommentálta és értelmezte kortársainak alkotásait. Ezt a pompás műfajt, a műtárgyakról és kiállításokról készült karikatúrát a minapi Nyolcak kiállítás ismertette meg újra velünk, de az előzmény, és a jelek szerint a példa az évtizedekkel korábbi Faragó volt. Aki oly felszabadultan rajzolt némi gyanús vágyakozást Fényes Adolf egyébként kissé szívfacsaró Özvegyasszonyára, aki művésznyomortablóvá aktualizálta Révész Imre Panemjét, és akrobatacsoporttá Szinyei Majálisát.
Ahol lehetett, az eredeti művek értelmezik-hitelesítik a paródiát, és fel lehet röhögni, igen, röhögni Ferenczy Madárdala mellett, a rajzon, ahol a nem látható poétikus madár helyén egy látható, megelégedett macska settenkedik.
Halála óta olvasható, gyanítható, hogy a negyvenéves korában öngyilkos Faragó családi tragédia és stiláris elavulás mellett a hiába vágyott festőművészi dicsőség miatt vetett véget az életének. Olcsó, lapos befejezés, de: ugyan mikor kerülne elő a tanulmányi raktárból Kardos Gyula, Peske Géza és Spányi Kornél, ha Faragó József nem rajzol elrepülő fejet, lámpaparódiát és tengeribetegséget a vásznaik mellé?
