Gatyó habselyemből
A kiállítás a lépcsőfordulóban kezdődik egy különös subafaliszőnyeggel. Ábrázolata az alacsony-tátrai Bystra község közigazgatási területén található Hotel Partizán teraszáról nyíló panorámát juttatta eszembe (fenyőfák, naplemente), leszámítva egynémely széltől szélig futó, diagonálisan elrendezett csíkot, ilyesmit erdőben nemigen lát az ember, hacsak nem nyomják rá az arcát egy közbeeső drótkerítésre, ám ez kifejezett ritkaság. Feljebb a háromszorosan dús hatást keltő szempillaspirállal kezelt Bambi elevenedik meg, majd természetesen a kedves Miki egér – ugyancsak egy kiadós subázás belátható következményeként.
A voltaképpeni kiállítás egy korhűen berendezett nappalival kezdődik, amelynek falán hangulatos batikolt képzőművészeti alkotás hívja fel magára a figyelmet. Először úgy véltem, hogy egy neutronbomba-támadás utáni városrészletet hivatott bemutatni, a múzeum igazgatója, Kiss Imre azonban felvilágosított, hogy ellenkezőleg, ez a város éppen most születik, amit a mű hátoldalán elrejtett cím is jelez, tudniillik: Épül a lakótelep. Közbevetettem, hogy az magától azért nem megy, ahhoz munkások is kellenek, olyanból meg egy se látszik, de megnyugtatott: a képen nyilván vasár- vagy ünnepnap van. A szoba berendezése egy rendkívül gusztusos, fémvázas kanapéból, két SZOT-üdülő-társalgó mintájú fotőjből, valamint egy politúrozott asztalból áll, amelyen a korszak jellegzetes kelléke, az asztallapokat szélsőséges esetben is legfeljebb húszszázaléknyi felületen fedő kis terítő nyert méltó elhelyezést, valamint egy post it, amelyre valaki azt írta, hogy „Gyűlöltem anyám kis terítőit”. A kiállításon egyébként számos hasonló üzenet olvasható – a rendezők kifejezetten kérik a látogatókat, ne fojtsák magukba, ami kikívánkozik belőlük.
A hajdani restaurátor-műhely második munkaállomásán leányszoba elevenedik meg, mindenekelőtt egy csodálatos barna, frottírbevonatú fésülködőszettnek köszönhetően. Az asztal üveglapján Koós János nem túl fiatalkori portréja figyelhető meg, arrébb egy hungarocellalapú ülőgarnitúra, amelyet narancssárga nejlondzsörzé bevonattal és szörmös, neonzöld ülőpárnákkal tett fiatalosan vidámmá az ismeretlen tervező. A következő beugróban Kádár-kori konyha lepi meg a vendéget: a függőleges felületeket itt magától értetődően falvédőkkel borították, van egy remek, népiesre hangolt falinaptár 1969-ből, csácsogó madárkákkal és Nők Lapja felirattal, meg több más efféle; a borzongást e helyt azokkal a dermesztő, homokóra alakú – középen kettéválasztható, de soha ketté nem választott –, színes polimer sámlikkal fokozzák a végsőkig, amelyek ma is megtalálhatók minden második magyar víkendház konyhájában, sőt holnap is.
A következő blokkban a szabadidő hasznos, házon kívüli eltöltése a téma, itt főként fémvázas hátizsákok és favázas napozószékek reprezentálják a korszakot, továbbá egy annak rendje s módja szerint félig leeresztett, mezeivirág-mintás Palma gumimatrac, valamint egy pöttyös tyúkokkal ékesített rózsaszín gyerekpléd, amilyen nekem is volt, amíg szinte észrevétlenül el nem értem az imponáló, 198 cm-es testmagasságot. Szemben a Magyar Néphadseregben eltöltött daliás idők elevenednek meg, részint piros-fehér csíkos poliakril frottírzoknikkal, részint pedig az ugyancsak szénhidrogén-származékból előállított, kék hadimelegítő-felsővel, amely ugyancsak örök darab, a minap kettőt is láttam egy falusi kocsmában, bár nem állítom, hogy azon a kései órán már nem láttam kettőt.
Utóbb munkaruhák következnek. Elsősorban a legendás Tisza Cipőgyár hipertitkos föld alatti laboratóriumaiban kikísérletezett, nyitott sarkú és orrú, úgynevezett kismamacipők, másodsorban a szabad rablás szinonimájaként elhíresült Utasellátó Vállalat pompás egyenfelöltője, majd egykorú gyermekruhákban gyönyörködhetünk, a többi között egy Fékon márkájú úttörőingben, amelynek feszes uniformisjellegét „Földes Laci”, „Edda”, „Hobo” és „Sóstó” feliratokkal próbálta némileg oldani gazdája. Később férfiviseletek tárulnak a kíváncsi szemek elé, egyebek között a Vörös Október Ruhagyár (VOR) egy „Függetlenített Üzemi Párttitkár” fantázianevű öltönye, valamint egynehány habselyem gatyó, az egyik 79 százalék acetátból készült, nyilvánvalóan a dolgozó nép iránti hála és megbecsülés jeléül; a formák ékesen bizonyítják, hogy eleink valóban meghagyták az erotikát a hanyatló Nyugat ópiumának. A kiállítás női viseletekkel zárul, ezek közül természetesen az otthonka nem maradhatott ki. Annyira nem, hogy kettő is van belőle: a második egy – nevezzük így – kimenő- vagy utcai változat, rövid ujjal, gallérral és aranyszínben pompázó gombozattal. Csodás lelet.
