Évek óta kedves olvasmányom a Vademecum című hírlevél, amelyet rendszeresen megkapok, gyakorta több példányban is. Most, hogy kicsit utánabogarásztam, látom, hogy az internetes periodikának előfizetési díja is van, évi tízezer forint, én még biztos, hogy egy vasat sem fizettem, de isten bizony megtenném, ha muszáj lenne. Mert a Vademecum jó.

Török András csinálja, újlipóti földim, egyszemélyesen. Ő az előzőt előző szociálliberális kormányzatnak volt államtitkára vagy micsodája, nem is igen emlékszem már erre, és nem is fontos ez, a stallum, a hivatal; az értelmiséget, az értelmes, a látó, gondolkodó, művelt embert előbb-utóbb mindegyik és mindenféle-fajta kurzus kiveti az élvonalból.

Török András egyébként már hivatali működése előtt is ismert lett angol nyelvű, roppant egyéni hangú Budapest útikönyvéről. Ezt a – most már magyarul is hozzáférhető – munkáját egyébként azóta is bővíti, javítja folyamatosan. De közben 2004 óta csinálja magányos köziratát, a Vademecumot. Ennek lapjain a szerző-szerkesztő napi könyv-, színház-, film-, hangverseny-, képzőművészeti és építészeti élményeiről referál alaposan, szakszerűn, élvezetesen és irodalmi igénnyel.

Ajánló ez és kritikai szemle, kulturális napló és mindenekelőtt egy értelmes, művelt magyar polgár „lenyomata”, emlék jele. És ne felejtsük el: akinek nem tetszik, annak sem árt!

De kapok egyebet is. Naponta megtisztel levelével Harsányi László például. Ő az NKA nagy hatalmú főnöke volt egyebek között, majd a Páva utcai zsidó intézmény igazgatója. Ma a hivatali munkától megszabadulva páratlan leletmentő munkát végez: a magyar sajtóból, irodalomból, színpadokról 1938 és 1944 között leparancsolt hírlapírók, írók, színészek, művészek egyetlen korabeli menedékének, az OMIKE-nek a históriáját kutatja, dokumentálja fáradhatatlanul; mindennap fölvonultat, föltesz valami információt, kis szócikket, képet, zenét. Egész amatőr és hivatásos segítőkből álló csapat segíti ma már, több tucat olvasó dolgozik keze alá, kiegészít, bogarászik, fejti a titkokat.

Mert – nehéz ma elképzelni ezt – volt egy kor, amelyben a magyar művészek egy jelentős részét elhallgattatták, munkanélkülivé tették, földönfutóvá, majd – mert ez sem volt elég – a hatalom az életükre is tört.

Ebben a korban, a katakombák korában működött ama is létező Goldmark-teremben az a kulturális misszió, amely az üldözötteknek menedéket, a – jobbadán szintén üldözött – közönségnek élményt, erőt, reményt adott – amíg adhatott.

Harsányi László végül is egy szoba, egy keszthelyi magyar muzsikusról elnevezett Wesselényi utcai kultúrterem históriáját búvárolja; de ebben a teremben szinte a teljes magyar huszadik század benne van. (És ez a leghosszabb század ugyebár, hiszen, sajnos, még tart ma is.) Szép munka, lesz belőle kiállítás, könyv is – amíg lehet.

Nyáry Krisztián is a politika közelében ténykedett éveken át; tanácsadó volt – brrrr –, píáros, kutatott közvéleményt, amíg csak ki nem csúszott a politika a lába alól. De ő nem esett hanyatt; visszatért igaz szerelméhez, a magyar irodalomhoz. Afféle hobbiként magyar írók szerelmi életéről kezdett referálni a Facebookon. Hamarosan tizenhatezer olvasója lett, és most egy gyönyörű képeskönyvet kompilált össze gyűjteményéből. Nyáry vállaltan nem tudós monográfus, nem lábjegyzettömeggel súlyosbított, önálló kutatásokat ad közzé. Ismeretet terjeszt, és nem is csak ismeretet, hanem szeretetet mindenekelőtt, a magyar írók és a magyar irodalom szeretetét. Az Így szerettek ők alcíme: Magyar irodalmi szerelmeskönyv. Valóban. A magyar irodalom szerelmeskönyve ez a szép kötet.

Az intimitásokon át az igazi irodalomig juthat el a gyanútlan olvasó.

Lám, van élet a politika után is: három ember, aki a politika, a hatalom, a hivatal jármából szabadulva talált magára, dolgára, hazájára, nemzetére, vagyis a magyar kultúrára. Mert – tudjuk jól –a kultúra nemzet. És semmi más. A többi csak pofázás, hazugság, gonoszság.

A magam részéről már alig várom, Orbán Viktor, mint megszállott Kurtág-rajongó, repkedjen a Mester után Párizsba, Salzburgba, Berlinbe, Bécsbe. Rogán Antal a századelő elfeledett magyar társadalomtudósai műveinek elemzésében merüljön el, különös tekintettel Schwarcz Gyula és Pulszky Ágost munkásságára. Lázár János pedig tovább öregbítse hazánk hírnevét mint vásárhelyi földijének, az alföldi szegény emberek legnagyobb festőjének, Tornyai Jánosnak értő és érző monográfusa.

Szép lesz, istenem, de szép…