Az embert érik néha vaskos meglepetések. Ismerünk valakit évtizedek óta, sok száz órányi beszélgetés áll mögöttünk, már túl vagyunk a tudása, műveltsége felett érzett csodálaton, immár a vita is belefér a barátságunkba, s aztán a másik előáll valamivel, amitől az az érzésünk támad, hogy nem ismertük. Nem ismertük eléggé.

Így vagyok én Méray Tibor új könyvével, amelyben 66 év válogatott írásait gyűjtötte egybe. Keretét adva egy élet alkotói munkásságának. A kötet Murányi Gábor, a barát, irodalmár, újságíró noszogatására született, hiszen maga a szerző már annyiszor fogadta meg, hogy leteszi a tollat – mert nincs értelme lázadozni, javasolni, lelkesíteni, falra hányt borsó az egész. Egy és más: a könyv már címében is jelzi, hogy időben, történésben és műfajában is változatos egyveleggel van dolgunk.

Novellák, tárcák, riportok, visszaemlékezések, történelmi jellegű írások –a szerzőt különösen Kossuth alakja izgatja –, anyanyelvünk védelmében írt szózat, s végül egy franciául 1957-ben megjelent, magyarul mostanáig kiadatlan számvetés a szerzőnek egy ötvenes évekbeli nagy tévedésével. De hogy visszakanyarodjak a fentebb említett meglepetéshez, szót kell ejtenem a kötet legelején közölt novellákról.

Méray Tibort sok mindennek ismertem – harcos kommunista újságírónak, irodalmi lapszerkesztőnek, a koreai háború riporterének, Nagy Imre legbelsőbb köreihez tartozó, a rendszert belülről megváltoztatni akaró publicistának, filmforgatókönyv-írónak, az Irodalmi Újságot 30 éven át vezető szerkesztőnek, megélhetési krimiszerzőnek –, csak éppen novellistának nem.

Jellemző, hogy a könyv indító írásához, a Lázadáshoz kapcsolódó történetet hamarabb ismertem, mint magát a novellát. A 21 éves fiatalember 1946-ban, hóna alatt néhány verssel és novellával, beállított az Új Idők mogorva ember hírében álló szerkesztőjéhez, Kassák Lajoshoz. Egy hét múlva kapta a választ: „A versek nem rosszak, de hát ilyeneket manapság... A novellája viszont Thomas Mann-i színvonalú.”

A Lázadás, a Nénike, a Nyugalmas este, a Könnyű fuvar olvastán csak sajnálni lehet, hogy az 50-es évek viharai a kizárólagos politikai újságírás felé terelték a szerzőt. De még ezekben az írásokban is megmutatkozik az irodalmi véna. No meg az 50-es évek sematizmusa. A svájci szállodáról, a Hotel de l’Écuről szóló riportban – itt élt Balzac, Chopin, Turgenyev, Dickens, s Wagner itt komponálta a Bolygó Hollandit – igen erős a leíró rész, de a végéről már nem hiányozhat a világbékét féltő vörös farok. Ne csodáljuk, az írás 1954-ben jelent meg a Szabad Népben.

Elképedünk: ugyanaz az író, aki nyolc évvel korábban, a Nyugalmas estében oly megejtő őszinteséggel boncolgatja a lélek rejtelmeit, itt sziporkázó nyelvi leleménnyel és íráskészséggel olvad bele a kor diktálta sematizmusba. Ha el-elcsodálkozunk is Méray – főleg fiatalabb korában írt – remek novelláin, hamar eljutunk a perzselő politikai publicisztikákig. Párizsi emigrációs magányában, az Irodalmi Újság szerkesztése közepette sem érdekli igazán más, mint az otthoni helyzet, az általa megtagadott kommunizmus diktatúrája. A tehetetlen düh vezeti a tollát azokban az írásokban is – Fenevadak (Irodalmi Újság, 1962) –, amelyekben a Nagy Imrét és harcostársait meggyilkoló rendszer lélekrajzát elemzi.

S ha a mai ízlésnek kissé didaktikusan hangzik is a konklúzió, a háborgás őszinteségét nincs okunk kétségbe vonni. Méray fenevadja Senecát idézve mondja: „Az emberek, ellentétben a vadállatokkal, nem éhségükben, nem félelemből, csak a látvány öröméért gyilkolnak.” Szólnunk kell a könyv utolsó fejezetéről, Méray Számvetés című írásáról már csak azért is, mivel Koreáról íródott. Korea, az ottani háború (ahová a szerzőt a párt mint jó szemű és jó tollú riportert vezényelte) Méray Tibor meghatározó élménye, újságírói hírnevének megalapozója – könyvalakban is megjelentetett riportsorozatáért Kossuth-díjat kapott – és egyben bélyege lett. Életképeiben ugyanis „hitelesen” leplezte le az amerikaiak baktériumháborúját, amelynek során mérgezett legyekkel vívtak szennyes háborút a hős koreai nép ellen.

A riportok rokonszenvet ébresztettek a koreai nép iránt, és gyűlöletet keltettek az imperialista nagyhatalommal szemben. Csak éppen a baktériumháborúból nem volt igaz egy szó sem –Méray ugyanis egy nagy világpolitikai szemfényvesztés hívő propagálója és egyben áldozata lett. Számvetés című írásában azt tárja elénk, hogy 1957-ben, Párizsba emigrálásának évében hogyan nézett szembe öt évvel korábbi önmagával. Hogyan járt a végére egy, számára lelkiismereti kérdéssé váló ügynek.