Arra is kíváncsi voltam, vajon változott-e a hangnem, a stílus, a koncepció idén március óta, amikor már az első adással vihart kavart az amúgy is meglehetősen megosztó személyiségű Pesty László. Abban a riportban a romákat ábrázolta egysíkúan és elfogultan, jogvédő szervezetek szerint erősítve a velük kapcsolatos előítéleteket, félelmeket keltve a nézőkben, egységesen antiszociális, összeférhetetlen, bűnöző életvitelű, vérfertőző emberekként tüntetve fel őket. Az akkori adás miatt tiltakozó akció indult, azt követelve a médiaalaptól, hogy az adást vegyék le a műsorról, a szerkesztőt pedig vonják felelősségre.

Persze semmilyen retorzió nem történt. Képernyőt elsötétíteni nálunk csak szex meg burkolt reklámok miatt szoktak, a romák vegzálása nem tiltott. Hanem tűrt. (Reménykedjünk, hogy legalább nem támogatott.) Az október utolsó napján vetített Pesty-epizód nem volt rossz. Ha a mai médiakínálatot nézzük, talán még azt is mondhatnánk, hogy tisztességes iparosmunkával van dolgunk, hisz egy-egy riportblokkban öt-hat interjúalany is megszólalt, ami legalábbis azt a látszatot kelti, hogy a témát itt alaposan körbejárják. S van érzelmi, emberi szála is minden történetnek: asszonyát gyászoló férfi, állatot mentő aktivista, fiát védő anya.

De hogy maradjunk az iparosmunka hasonlatánál: nem mindegy, hogy csirizzel ragasztották oda azt a cipősarkat, vagy rendesen oda is szegecselték. Látszólag mind a kettő jól végzett munka, s csak néhány heti viselet után derül ki, melyik marad a helyén, és melyik törik le újra. A Pesty Fekete Doboz inkább az utóbbi kategória. Annyira pörög, és olyan lendületes, hogy első blikkre az ember észre sem veszi az átejtést. Vizuálisan le vagyunk szedálva.

Megmértem: volt olyan képsor, ahol öt, de inkább három másodpercenként váltott a kamera, ember legyen a talpán, aki ebben a közegben figyelni tud az apró részletekre, megtartja a kontrollját, s nem hagyja, hogy vakvágányra sodorják. A hírhedtté vált körmendi gyerekgyilkosság elkövetőjéről, Tánczos Gáborról például az derült ki, hogy ártatlanul ült kilenc évet: a műsorvezető persze ezt nem mondta ki, de egyetlen riportalany sem akadt, aki legalábbis kételkedett volna ebben. Ezt sugallta az írásszakértő, az ügyvéd, a börtönpszichológus, a BBC tudósítója, maga Tánczos Gábor és az édesanyja is.

S persze Pesty legalább a látszatra ad: a rendőrséget is megkereste, ám ők nem nyilatkoztak, helyettük két gépelt, az interjút visszautasító papír erősítette a riporteri koncepciót. Nehéz elképzelni, hogy nem akadt senki, aki legalább háttérinformációval segítette volna egyensúlyban tartani ezt a történetet. Amelynek a végén akár érezhettük volna mi is, hogy itt egy ártatlanul elítélt embert látunk, de legalább akkor erre a következtetésre magunktól jutunk, és nem egy agresszív szamárvezető löki bele az orrunkat az általa vélt igazságba.

Ebben a koncepciózusságban látom a Pesty Fekete Doboz legnagyobb veszélyét. Mindig csapdát szimatolok ott, ahol nem érzek legalább leheletnyi kételyt, pici kis bizonytalanságot, egy másfajta nézőpontot, egy újabb fókuszt a meglévők mellé. És kellene még – Bástya elvtárssal szólva – egy picivel több szerénység. Mert az egy dolog, hogy valaki a saját honlapjának önéletrajzi részében Michael Moore-hoz hasonlítja magát – nagyon ügyesen persze ezt is külső ítész szájába adva. „És némi túlzással azt mondták, na, végre, megszületett a magyar Michael Moore.” A szavaknak erejük van, azt is leleplezik, aki látszólag jól forgatja őket. Itt az aprócska „némi” szó teljesíti ezt a küldetést.