A Könyvtár, Információ, Társadalom (KIT) című szakmai hírlevél szerkesztőjének hasonlata szerint a jó könyvtárak nagyjából úgy működnek, mint a jó kiskereskedések. Ha azt tapasztalják, hogy a mákos kifli nemigen fogy, akkor először is nem rendelnek belőle másnapra, másodsorban pedig igyekeznek gyorsan megszabadulni a kegyvesztett sütiktől, ne foglalják a helyet. A rendszer egészében persze „minden” legyen könnyen elérhető – mondta Mikulás Gábor.

Az ettől meglehetősen eltérő magyar könyvtári gyakorlatról a lapunkban 2009-ben megjelent Polcon porosodó kötetek című cikkünkben írtunk legutóbb. Mint jeleztük, egy akkori felmérés szerint tíz közepes magyar város könyvtárában a 2002 előtt beszerzett dokumentumállomány 65 százaléka, a 2002 utáninak pedig durván a fele egyáltalán nem forgott; ugyanez volt elmondható a 2003-ban beszerzett kölcsönözhető kötetek 40 százalékáról. A szakemberek le is vonták a következtetést: az olyan könyvet, amelyből a beszerzését követő egy-két évben nem kérnek az olvasók, gyakorlatilag később sem fogják kikölcsönözni, tehát csak a port fogja.

A helyzet a könyvtáros-információs tanácsadó Mikulás Gábor szerint időközben némileg javult. Úgy tapasztalta, hogy írásunk megjelenése óta több hazai könyvtár is felülvizsgálta állománygazdálkodását, néhány, például a Galgóczi Erzsébet Városi Könyvtár vagy a BGF Pénzügyi és Számviteli Kar zalaegerszegi könyvtára kimutatta kedvezően alacsony porosodási arányait, és igyekeznek folyamatosan karcsún tartani állományukat – elektronikus dokumentumok növekvő arányú bevonása mellett. Az elhízott állományok lefogyasztása – akár a „kicsi szép” elv alapján – idehaza ugyancsak növeli a könyvtárhasználatot, újra élővé vagy nagyobb forgalmúvá tehet akár kis könyvtárakat is.

A bibliotékák igen nagy részében mindezzel együtt továbbra is aránytalanul nagy az állomány, amely visszaveti a használatot, amellett, hogy a könyvtáros figyelmét a könyvek és nem az olvasók felé fordítja. (Noha például az amerikai közkönyvtárak munkaerőpiacra felkészítő szolgáltatásai kimutathatóan csökkentik a közösségen belüli munkanélküliséget. Ott a könyvtár eredményességét a használók sikereinek mértékével határozzák meg.)

A magyar könyvtárfenntartók többsége azonban nemigen szereti az apasztást: úgy érzi, ezzel csökken vagyona. Emellett sok a félreértés –sok könyvtáros azt gondolja, hogy ha megszabadul az állomány egy részétől, nemcsak a fenntartó, de a lakosság is rossz szemmel fog nézni rá. (Holott egy 2012-es nem reprezentatív felmérés tanúsága szerint igenis érdemes az olvasókkal az avulásról beszélgetni.) A képet árnyalja, hogy nincs országos állománygazdálkodási stratégia, a meglévő állományvagyon nincs felmérve, értékelve. A nyilvántartó rendszerek konvergálnak ugyan, de továbbra is szétaprózottak.

A tervszerű állományapasztás irracionálisan bürokratikus, nagy munka – legalábbis a vonatkozó jogszabály követésével. A könyvtárosokat a jelenleginél – bármekkora is az – nagyobb energiabefektetésre bírni ugyanakkor nem könnyű feladat. Mindezt tetézi, hogy a magyar könyvtárak szakmai irányítói az utóbbi évtizedekben döntően az aktuális pénzügyi-gazdasági és kultúrpolitika irányelveit vették át a valós és potenciális használói tábor igényeinek képviselete helyett – összegzett Mikulás Gábor.

Ments meg egy könyvet!

Valóban nem mindenhol osztják Mikulás Gábor nézeteit – például az orosházi Justh Zsigmond Városi Könyvtárban sem, ahol különös módját fundálták ki annak, hogy ne kelljen selejtezni: összeállítottak egy listát, amelyben 100 olyan, legalább tízéves könyv szerepel, melyet még soha senki nem vett ki a könyvtárból. A listát közzétették az interneten, arra kérve az olvasókat, kölcsönözzenek ki minél többet a lajstromban szereplő könyvekből – ezzel ugyanis megmentik őket.

Fény a télben

Az apasztás távolról sem jelenti azt, hogy az elavult, kevésbé vagy egyáltalán nem forgó könyveket mindig és mindenhol csak úgy simán kidobnák. Az ausztráliai Melbourne-ben nemrég például egy spanyol művészcsoport vetődött rá úgy tízezer leselejtezett könyvtári könyvre; az installátorok kis lámpákat helyeztek el kötetekben, amelyeket aztán szépen szétszórtak a város Szövetségi térnek nevezett pontján. A „Fény a télben” című fesztivált színesítő performance után az arra járók hazavihették a világító könyveket. A könyv mint alapanyag egy neves pozsonyi művészt is hosszú évek óta foglalkoztat.

Matej Kren különös építményeket formázó, olykor több ember magasságú alkotásai (egyebek mellett) Hannoverben, Bolognában, Prágában és Lisszabonban voltak láthatók, sőt egy művét 2006-ban Székesfehérváron is bemutatták. Van olyan könyvtár, amelyben a feleslegessé vált kötetek borítóiból képeslapokat készítenek, igen nagy sikerrel, máshol ruhafogasokkal kombinálják a könyveket – a látogató könnyebben megjegyezi, hová tette a kabátját. A pesti OSA-Archívumban fogadópultot építettek az olvasmányként érdektelenné vált kötetekből.