Persze az a fajta következetes és rafinált agyasság, amely az ő szintipopjukat jellemzi, viszonylag csekély népszerűségnek örvend manapság. A „sztár” fogalmán egészen mást értünk, mint mondjuk a nyolcvanas-kilencvenes években, a sikert is máshogy mérjük. Csak úgy röpködnek a százmilliós YouTube-lejátszások, mindeközben viszont a lemezipar nem örvend a legjobb egészségnek, a slágerlisták pedig már rég nem a legjobb popzenék gyűjtőhelyei. Közben azért igyekszünk magunkat tartani ahhoz, hogy a jó lemez az mindenképpen jó lemez – függetlenül attól, mennyit adnak el belőle, hányan töltik le, meddig kúszik a chartokon meg miegyéb.

És legújabb, Elysium című nagylemezével a Pet Shop Boys is mintha hasonlóan gondolkodna. Nem túl nagy reszkír: a tizenegyedik stúdiólemez dalai közül egyet sem fogunk látni a többnyire a tinikre optimalizált zenecsatornák legtöbbször vetített videói között. Lehet persze azon merengeni, hogy most akkor ez miért alakult így, csak éppen felesleges. A PSB már nem mai slágerekben gondolkodik – hanem gondolkodik. Nem érik be a néhány szóval operáló verze + bombasztikus refrén kombinációval. Azt a korábbi pálya állomásaiból lehet tudni, hogy vitathatatlan slágereket is játszi könnyedséggel alkotnak, ha úgy van.

Mostanában éppen nincsen úgy, és ezzel semmi baj nincs. Ráadásul meggyőződésem, hogy mindez szándékos, dalcímmel: Everything Means Something. Neil Tennant és Chris Lowe igazán színvonalas, komoly, szép és színes lemezt tett le az Elysiummal, a mai tempót alapul véve talán unalmasnak is nevezhetik egyesek – az biztos, hogy a PSB nem ezzel a koronggal gurítja a legnagyobbat. Mindenesetre nagyon jól tudják, hogy hol élnek, mivé alakult a „popipar” – az Ego Musicban éppen ennek a hype-ra épülő Potemkin-világnak szólnak be.

A lemez (egyik) legjobb dala. És az is üdítő, hogy Tennanték, akár a hőskorban (vagy egy kicsivel utána), most is „beengednek” néhány élő hangszert a szintiuniverzumba, mint például a Give It To Go vagy a Breathing Space esetében a zongorát, illetve a gitárt. Amire jól kontrázik a PSB-féle steril géphangzást hozó Face Like That vagy a Leaving – utóbbi egyébként kitűnő kezdődal. És a fináléval, a Way Through The Woodsszal sincs semmi baj, sőt ez lett a lemez (másik) legjobb dala – ilyen melegség Pet Shop Boys-nóta nyomán talán még sosem öntötte el a szőrös szívet. De ezt nem lehet egyértelműen a vonósok számlájára írni. Inkább az van, hogy Tennant és Lowe nagyon jól szerkeszti meg a lemezeit. Volt idejük megtanulni az elmúlt 31 év alatt.