Bármilyen hihetetlen is, létezik olyan magyar hetilap, amely a Solti György századik születésnapját ünneplő cikkéhez illusztrációként a színész Solthy György, a Ludas Matyi Döbrögijének fényképét választotta. Ezzel az erővel lehetett volna Solti Bertalan is. Vagy Solti Károly, a nótaénekes. Szintén zenész, szintén Farkasréten nyugszik. A karmester sírfelirata: Hazatért, eszerint némileg elhamarkodottnak tűnik, úgyhogy nehéz másnak, mint áldásosnak látni az operaházi fáradozásokat: Figaro házassága Solti emlékére miniszterelnöki jelenléttel. Áldásos, de fárasztó a fáradozás, csak nem kezdik az előadást, üldögélünk, aztán színpadra lép az özvegy, a tolmács, Bogyay Katalin, akiről nem derül ki, miért jött, meg az igazgató úr, aki a sötét ruhájához fehér nyakkendőt visel, mint valami vőfély a lagziban, Figaro házassága, talán azért. Beszélnek és beszélnek és beszélnek, különleges érzékük van ahhoz, hogy még az előadás kezdete előtt az ember elunja az életét, és ne tudja, miért is ment oda egyáltalán.

Pietro Spagnoli és Rost Andrea

Ami némileg rosszabb: az előadás kezdete után is maradnak bőven kételyek. Hiszen hallani, hogy Halász Péter akar valamit a zenekartól, mozgékony a nyitány dinamikája, a tempók kifejezetten frissek, csak mire megyünk vele, ha ennyit tud a fuvola és oboa, rendre lemaradnak a menetben, ők ilyen gyorsan nem bírják.

Marad is a lomhaság, nem az áriákban, néha ott is, érdekes ez az énekesi hozzáállás, mutogass csak, amit akarsz, engem nem érdekel, hanem a recitatívók elviselhetetlenül nehézkesek, élettelenek, fáradtak. Pedig volna tétje az előadásnak, olyan miniszterelnökünk van, aki két hete még obszcén szövegű magyar nótákat énekelt színigazgató barátjával, és lám, most elfáradt a dalszínházba, nyitott ember, és nincs jobb operai lobbizás a jó előadásnál. Mégsem elevenedik meg semmi, csak szánakozni lehet, hogy mi marad Galgóczy Judit rendezéséből, egy olyan, viszonylag egyszerű feladat, mint hogy papírlapokkal verjem a taktust az ária alatt, még akkor is, amikor szünet van, kifog Gábor Gézán. Mindenki tompának tűnik, csak nem mindenkit zavar ez egyformán, a Figarót éneklő Bretz Gábor mintha elégedett volna ezzel az állapottal is, Susannája, Váradi Zita azonban erőlködik.

Rost Andrea pedig a második felvonásban kezd. Nem kezd nagyon fényesen, a hangja élesedett, keményedett és lyukadt is az idők során, és az ária kifejezett szadizmus. Nem miatta, Mozart miatt, ezzel kell indítani, gyönyörű dallam, és bele kellene foglalni egy egész női sorsot, szerelmet, fájdalmat, kiégést, reményt, halálvágyat. Kicsit később már úgy gondolom, hogy csak a szokás vitt félre, Rost Andrea elég pontosan tudja, hogy mit akar, és akit énekel, az nem a megszokott, elárult és félretett, nemesnél is nemesebb, angyalnál is angyalibb grófnő, hanem A sevillai borbély Rosinájának logikus folytatása. Nagyon is nyitott Cherubino udvarlására, nagyon is vágja az arcokat unalmas és elhülyült férjére, lesz még ebből baj. A második felvonás alatt jutok arra a meglepő felismerésre, hogy az előadás élvezetes.

Az is marad, Rost Andrea következetesen profi, Váradi Zita egyre jobb, Bretz Gábor felnő melléjük, már nemcsak a szép hang, de a figura is ott van. A vendég gróf, Pietro Spagnoli nem a fantasztikus hangjával, hanem a természetességével nyűgöz le, úgy énekel, mintha csak beszélne, és ez a feszültségmentesség teszi annyira ellenszenvessé és mégis érthetővé a grófot. Jelenetek egy házasságból, nem Figaro, hanem Almaviva gróf házasságából. Még egy rokonszenves jelenség: Balga Gabriella énekli Cherubinót, szép hang, ügyes színpadi jelenlét, és a sok jó végére eljutunk a fináléig, amikor már nem számít semmi, Solti Györgyöt is rég elfelejtettük, csak Mozartot csodálja az ember, ahogy köti a dallamokat, köti a jeleneteket, bár soha ne lenne vége.