Egyperces névjegyek
Pedig épp a rokonság lenne a kulcsszava az elmúlt héten Helsinkiben megrendezett finn könyvvásár magyar díszvendégségének. A mottó: Unkari lahella, vagyis Magyarország közel van, amely a nyelvi közelség mellett a kulturálisat emelte ki, főként azokat a vonásokat, amelyek könyvben is kifejezhetők. Például a magyarországi Kalevala-kultuszt, Rácz István életművét (többek között a finn háborút is megörökítő fényképeit) vagy a néprajzi kapcsolatokat.
De itt „vendégeskedett” Weöres Sándor, a százéves Örkény is, akinek 100 egyperces címmel megjelent válogatása immár a harmadik, bővített kiadásnál tart, mint ahogy új fordításban jelent meg Molnár Ferenc klasszikusa is, A Pál utcai fiúk (finnül: Iskolásfiúk). Szintén harmadjára. És valahol itt kezdődik a nem szűnő álmélkodásunk. Először is ott, hogy a csak egy fallal rendelkező, így mindenhonnan nyitott magyar standot folyton ellepik a finn középiskolások. Ekkor tudjuk meg, hogy ’84 óta a finn–magyar társaság kezdeményezésére az itteni iskolákban minden negyedik évben magyar témahetet tartanak.
Ekkor egy feladatlapot is ki kell tölteniük, melynek egyik kérdése épp Molnár regényére vonatkozik, ezért aztán szép sorban ki is jönnek a vásárra. S ha már ott vannak, belehallgatnak a beszélgetésekbe, és beleolvasnak Örkénybe is. (De vajon mivel viszonozzuk ezt a gesztust mi, magyarok otthon, vetődik fel a kérdés. Semmivel. Hacsak a nyelvrokonság körül folyton megújuló indulatokat nem számítjuk. Ez is érdeklődés, ha másmilyen irányú is...)
S hogy a magyar groteszk atyja mennyire népszerű Helsinkiben, az a Magyar Kulturális és Tudományos Központ színpadán is kiderül, ahol a nemzeti színház művésznője, Terhi Panula és az Örkény-specialista Mácsai Pál tolmácsolja az egyperceseket. A fejére fordított világ humorát veszi és élvezi a közönség, bár hogy mennyit érez meg a jég hátán is megélő pestiségből a hozott szalonna és Varsányiné kapcsán, az már kérdéses. Talán mindent, talán semmit. A finnek ugyanis nem az elsöprő bravózásokról és vastapsokról híresek. Sokkal inkább a kisebb, alig látható gesztusok jellemzik őket.
Az viszont elégtétel, hogy Mácsai előadása jobban megnevetteti őket, mint a finn színésznő kissé merev, udvarias tolmácsolása. Dresch Mihály szaxofonja és LukácsMiklós cimbalomjátéka viszont könnyedén töri át a kulturális különbségek falát. De vissza a vásárra. Másodjára a rendezvény milyensége nyűgöz le. Ha a budapesti könyvfesztivál kinti és emeleti standjait egymás mellé rakjuk a lentiekkel, akkor körülbelül megkapjuk a finn rendezvény méretét. (Nem számítva a zenei és gasztronómiai standokat, hiszen itt egyszerre három vásár zajlik.)
Az is különös, hogy senki sem olvas fel. A könyvekről szóló beszélgetések legtöbbje fél óráig tart (ez magyar fülnek nagyon kevésnek tűnik, pedig a gyakorlatban mindenre elég), mert ezt itt jóval érdekesebbnek tartják, mint a regény részleteit ki tudja milyen tolmácsolásban. Felolvasni így legfeljebb verseket szoktak, de az sem jellemző. És akkor még nem szóltunk a rengeteg színről és nyüzsgésről. Csütörtökön és pénteken annyian hullámzanak a standok körül, mint nálunk szombatonként. Szinte alig találni szabad ülőhelyet a standok közötti színpadok előterében. Néhányan ilyenkor szabadnapot is kivesznek, hogy zavartalanul mélyülhessenek el az újdonságok között.
És a könyvkiadók, boltosok, irodalmárok igyekeznek is meghálálni a figyelmet: a pesti (egy-két kivételt nem számítva) egyenstandokhoz szokott szem szinte issza az itteni sokszínűséget, ötletet. Például a dizájnegyetem kiadója, az Aalto embermagasságú betűiből kirakott „standot”, amelyek könyvespolcként is funkcionálnak. Vagy a kötetekből formázott székeket, a hihetetlen nagyságú plakátokat, amelyekkel könyveket vagy szerzőket reklámoznak. Mint Sofi Oksanent, akit rocksztároknak kijáró rajongással fogadnak, és ez természetesen a gúlákba rakott új regény fogyásán is meglátszik. De ugyanúgy érdeklődnek a non-fiction művek iránt is, egyre jobban fogynak például a téli háborút vagy a XVII. századi éhínséget feldolgozó fiatal történészek munkái.
S talán épp a történelem iránti fokozott figyelem teszi számukra érdekessé a kortárs magyar szerzőket is. Spiró György Tavaszi tárlata és Csaplár Vilmos Hitler lánya kapcsán ’56-ról, e sorok írójának Semmi kis életekje kapcsán pedig a ’89-es román forradalomról kérdeztek a legtöbbet. És azt is, hogy vajon a mai Magyarország mennyire hasonlít az akkorira, a diktatúrabelire... S mit tesz ilyenkor egy jól nevelt magyar író? Illedelmesen és némiképp kitérően válaszol. Közben abban bízik, amiről Morcsányi Géza is nyilatkozott a magyar standon, hogy egy ország jó hírét, igazi névjegyét talán mégsem a politika, hanem az irodalom teszi le az asztalra.
Mondjuk, Mezey Katalin és Szentmártoni János lírája, vagy a Finnországban is inkognitóban maradt Kondor Vilmos krimije. A leginkább ismert magyar szerzők (akiket egy műveltebb finn olvasó is fel tudna sorolni) ugyanakkor a nagy hármasból kerülnek ki: Kertész, Nádas, Esterházy. Utóbbitól a vásárra ütemezve jelent meg újra a Hahn-Hahn grófnő pillantása, s ő volt az is, akit igazából a legnagyobb várakozás övezett a rendezvényen.
