Ezeket az értékeléseket többnyire a külalak méltatásával vagy gyalázásával szoktam kezdeni, újabban általában arra a konklúzióra jutva, hogy inkább ugorgyunk, a szerkesztők éppen eleget vagy annál is többet dolgoztak ahhoz – a legtöbb esetben minden látható külső anyagi támogatás nélkül –, hogy különösebben jól esne a formai bénázásokat kancsukázni.

Esetünkben azonban megállnék egy-két szóra, a Színészkönyvtár ugyanis az eddig megismert mezőnyt tekintve egészen jól néz ki; a dizájn elég távol áll attól, ami előtt széttárt karokkal, arccal lefelé a hideg metlachira vetném magam, de tulajdonképpen hangulatos, nagyjából a tartalomhoz illő, és egyetlen pontján sem láttam felbukkanni a libafoszöldként ismert tónust.

A művészportrékkal díszített fejléc alatti menüsorban elsőként természetesen legendás, de legalábbis a maguk korában ünnepelt színészeink élete és munkássága tárul fel, meglehetős részletességgel, az esetek többségében nem kevés fotóval, kisebbségében igen kevéssel, majd legendás, de legalábbis a maguk korában ünnepelt színésznőink vonulnak fel – a szerkesztő a jelek szerint nem kimondottan eltökélt híve a koedukációnak. Elképesztő az információbőség, bár megjegyezném: nem tudom, hogy szubjektív válogatással van-e dolgom, avagy egy folyamattal, amelynek még messze a vége, mindenesetre egyből feltűnt, hogy pl. éppen Csortos Gyula valamiért nem szerepel a színészlajstromban; nyilván jó pár más nagyság sem.

A továbbiakban harminchat régi rendezőről tudhat meg mindent az olvasó, majd nyolc tervezőről, ötvenhat szerzőről és harminckét igazgatóról, természetesen némi átfedésekkel. A site egyéb részeit oldalra helyezték, a balszárnyon elsőként némi színháztörténetet találunk,mi tagadás, ez itt egy gyenge láncszem, mindössze kilenc műintézmény került be a kollekcióba, ennél a semmi sem sokkal kevesebb, de megint csak jelzem: nem kizárt, hogy lesz folytatás.

Ami ez alatt van, az viszont pompás, pláne, hogy itt már konkrétan megüzenik: folyamatos a fejlesztés. Nagy művészek beceneveit szedték itt már most is jókora csokorba nékünk, kedves vállalkozás, kiderül, hogy a felejthetetlen Kellér Dezső (Gombaszögi Ella jóvoltából) időnként a Cickány névre is kénytelen volt hallgatni, a robusztus Csortos Gyula nickje a Csutak, Kökényi Ilonáé a Kukac, Gombaszögi Iréné az Ünő, Somló Valié pedig a Nuni volt.

A szólások és szállóigék című fejezetre nem vesztegetnék időt, ez is erősen fejlesztésre szorul, a „Reklám Anno” című, hirdetőoszlop formájúra szabott blokkra viszont már inkább, remek régi színházi plakátokkal szembesülhet itt a néző, a kedvencem ezek közül a Szén Ő Felsége (a Télikertben, Nagy Endre színpadán, 1919) című színmű hirdetése, amelynek előterében formás, tiarás nőalak leselkedik krampuszruhácskában egy szobába befelé, ahol egy mindenkitől elhagyott burzsoá házaspár didereg rettentően az üres kandalló előtt.

A jobbszárnyon a „Tudta?” című rovattal igyekeznek meglepni a látogatót, egyebek között olyan kérdéseket szegezve neki, mint hogy: tudta-e, hogy Enrico Caruso élete egyetlen bukását a budapesti Operában volt kénytelen megélni, ezzel szemben Puccini éppen a budapesti Operának köszönheti nemzetközi sikerét, valamint, hogy a fiatalt Jávor Pált egy ízben betörőnek nézte a saját házmestere és pisztolyt fogott rá? Ejnye.

A „Vidám képek” és a „Színházi élet konyhája, avagy ma is elkészíthető ételek dédmamáink korából” című opciókat megint kegyesen átugranám (az előbbi négy képpel, utóbbi öt recepttel szolgál, tehát nem vagyunk sokkal beljebb velük), a régi jegyeket, színapokat és grafikákat felvonultató menüpont viszont megint érdekes. Ahogy a régi dalok, kották, dalszövegek című is, amelyben kotta ugyan nincs, szöveg azonban jó néhány; ezekhez Sonnenschein Béla és Hagymási Péter Drágaság és hiány című opuszának következő négy sorával csinálnék kedvet: „Nagyon drágán,méregdrágán élünk e hazába / Amióta ez a csuda nagy háború járja! / Nincsen, amit megegyünk, nincsen amit felvegyünk / Nemsokára az utcára Ádámkosztümbe jövünk.”