A papagáj autót szerel
A Fővárosi Nagycirkusz legújabb előadásából kimazsolázott pillanatok sok-sok mókát, szürreáliát és tömény izgalmat ígérnek. Ezek alapján könnyen gondolhatná bárki, hogy az év végéig látható műsor is valamiféle nyakatekert, bolondos csinnadratta, tele huszáros meglepetésekkel, képtelen vagy lélegzetelállítóan izgalmas pillanatokkal. De azért ez így túlzás lenne egy picit.
Pedig az év elején hivatalba lépett új cirkuszvezetéstől mégiscsak azt várná az ember, hogy az eddigieket emelje a köbre, de legalább szorozza meg kettővel, esetleg csavarjon rajta egyet, hökkentsen meg, varázsoljon el, de mindenképpen nyisson merész, új távlatokat, a manézs világában minden legyen egy kicsit másképp. Ez a műsor viszont egyáltalán nincs másképp, egy kellemes, jó szándékú, de érezhetően szerény költségvetésű összeállítás, ahogy a nem túl blikkfangos cím ígéri: kavalkád.
Valamennyi artista szépen dolgozik, jól teljesít, azaz szó sincs arról, hogy megúszós produkciókból állna a Cirkusz kavalkád című előadás, de valahogy mégsem lehet benne önfeledten lubickolni. Kevés kivételtől eltekintve nincs benne szárnyaló kedély, belefeledkezés, pimaszság, csíny. Pedig sok minden megfér benne: egyebek mellett egy kitűnő orosz páros, amelynek tagjai támaszték nélküli létrákon egyensúlyoznak/zsonglőrködnek, túlrajzolt és viccesre fazonírozott dél-amerikai tehénpásztor, a Kenyából érkezett, jókedvű gumiember-különítmény, melynek tagjai pillanatok alatt építenek tetszetős emberi gúlákat, ígéretes fiatal magyar artisták, épp csak túl az artistaiskolai tanulmányokon.
És megférnek egymás mellett a különféle állatszámok is, melyek főszereplői olykor kedves fókák, máskor bugyiba öltöztetett (vajon miért?), felettébb kezes páviánok, feltűnik aztán egy szomorú szamár, kecskék, kutyák, kakasok és mangalicák társaságában, végül idomított papagájok, amelyek hol kosárlabdáznak, hol autót szerelnek, hol meg rolleroznak. És akad néhány igazán kiemelkedő produkció is: egy Etiópiából érkező duó laza és hibátlan lábzsonglőrmutatványa, a svájci Noé Robert ínyenceknek való lengőtrapézszáma.
És van nagy, komoly világszám is, az úgynevezett halálkerék-mutatvány. A rettenetes fémmonstrumon Simet László serénykedik: a hatalmas, forgó szerkezeten szaladgál, hol a külső oldalán, hol a belsejében, ha kell, bekötött szemmel, de mint mindig, ezúttal is biztosítókötél nélkül, ahogy csak a legnagyobbak tudják, merik. Simet László amúgy a világ egyik legjobb kötéltáncosa, aki olykor cirkuszok kupolájában, máskor toronyházak között kifeszített kötélen sétál vagy motorozik, most halálkerekezik, tulajdonképpen már az ő mutatványáért érdemes jegyet venni a Fővárosi Nagycirkusz új műsorára.
Francesco, a Franciaországból érkezett bohóc vendégeskedett már Budapesten, a 8. Budapesti Nemzetközi Cirkuszfesztiválon mutatta be először költői ihletésű, kortárs színházi ízekkel fűszerezett produkcióit, és már akkor is feltűnt: őt egy kicsit más szemüvegen át kell nézni. Mert bár viccesen csetlik-botlik, konyít a zsonglőrködéshez is, zenélni is tud, ő inkább mosolyra csábító, életre keltett álmokkal lepi meg a közönséget, ám ahhoz, hogy a nézők ezt teljes mélységében élvezzék, kicsit át kell adniuk magukat az álmodozásnak.
Végül két mondat a műsorvezetőről. Tóth Olivér erős igyekezettel korbácsolja a hangulatot, olykor a legendás ringszpíkert, Michael Buffert utánozza, amikor a neveket hosszan elnyújtva, lényegében mindenkit világsztárnak kijáró fűtöttséggel szólít a manézsba, máskor dalra fakad, miként tette azt az utóbbi cirkuszfesztiválokon Farkas Gábor Gábriel. Ám ezek a túlzások mintha nem volnának szinkronban az összességében élvezhető, kellemes műsorral, amely azért a nagy dobástól még egy kicsit idébb van, bár az üveghegyen kétségtelenül túl.
