A harmadik arc
A miskolci színház első évadát kezdő új vezetésének eddig három előadását láttam, mindegyik más arcot mutatott. Az Én és a kisöcsém Szabó Máté rendezésében eleven, szarkasztikus humorral átitatott professzionális mulatság volt. A Mi és Miskolc című prózai koncert merészen elvadult színházfoglalási kísérlet.
Szőcs Artúr rendezői irányításával a Miskolcra gyalogló színészek sokszor pontos, sokszor találóan elrajzolt, de legtöbbször követhetetlenül fantaziált képsorozatot adnak a mai Magyarországról, no meg önmagukról, a színházról, helyzetükről, reményeikről, reménytelenségeikről. A szubjektív ábra bizonyára pontos, amennyiben éppoly kusza, mint az, amiről szól. Egy új utakat kereső, törő csapat forrongó gondolkodásmódja, lelkivilága, jelen- és jövőképe van benne. Ígéretnek eléggé hátborzongató, reményt a könyörtelen őszinteség igénye nyújthatna, ha nem érződne, hogy mintha túlságosan is kérkednének vele.
A harmadik, a nagyszínpadi arcot az Úri muri hordozza. Nyitásnak nem éppen szerencsésen. Éppen azért, mert a darabválasztás már önmagában is útjelzőnek, iránymutatónak tűnhet. Móricz Zsigmond millenniumkor játszódó tragikus története a magyar modernizáció alapmeséje. Szakhmáry Zoltán kisbirtokos önpusztító próbálkozása a gazdaság korszerűsítésére és érzelmi viszonyainak rendezésére máig sem vesztett időszerűségéből. A XXI. századra sem kerültünk közelebb a modern Európához.
Ám erről a Mi és Miskolc a maga zűrzavaros, csetlő-botló módján sokkal többet mond, mint az Úri muri Keszég László rendezésében. Arról már nem is beszélve, hogy Móricz vidék- és dzsentriábrázoló realizmusa már évtizedek óta erős kihívás a modernizálódni, áttételesebb nyelven beszélni akaró magyar színház számára. Harag György 1982-ben a Vígszínházban, Bodolay Géza 1995-ben a Nemzeti Színházban, Bagó Bertalan 2003-ban Zalaegerszegen, Rusznyák Gábor 2007-ben Kaposváron, Vidnyánszky Attila 2008-ban Debrecenben, Bezerédi Zoltán 2010-ben a Nemzetiben különféle utakon igyekezett Móricz meséjét közel hozni korunk bajaihoz és színházi ízléséhez. Keszég László bizonyára szeretné folytatni ezt a sort, ám nemigen sikerül neki.
A miskolci előadás is szakítani próbál Móricz színpadi változatával. Ari-Nagy Barbara a regény és a dráma nyomán új szöveget írt. Ez érezhetően megbontja a gazdasági-közéleti és magánéleti tragédia egyensúlyát. Beszélnek persze a mintagazdaságról, hangsúlyos szerepe van annak, hogy az asszony aláírja-e a váltót az újabb kölcsönhöz, ám mégsem véletlen, hogy most Rozika tanyasi rejtekhelyén, a szerelmi fészekben kezdődik a darab, és színészileg is az illúzióit vesztett, megrendült úr és a praktikus gondolkodású parasztlány alakja és érzelmi kapcsolata van kidolgozva, igaz, kissé áthangolva.
Zayzon Zsolt egy érzékeny lélek riadalmával viszi végig Szakhmáry Zoltánt a mulatozások kálváriáján, a pályakezdő Lovas Rozitól viszont idegenminden földhözragadtság. Rozikája csupa finomság, gyöngéd törékenység. Mintha nem is saját elhatározása, hanem valamiféle fátum választaná el az ő Zoltán bácsijától. A vidéki urak portréiból hiányzik az eredetiség. A derekasan ügyködő színészek közül Gáspár Tibor Csörgheő Csulija pontosságával, Szőcs Artúr könyvvigéce nyelvöltögető túlzásaival tűnik ki. A nagy mulatozási jelenetek félig-meddig karikírozottak.
Harsányak és ocsmányak, de se nem groteszkek, se nem megrázók. Árvai György forgó díszlete nem éppen szerencsésen keveri a stilizáltságot és a valószerűséget, nem hagy helyet Szakhmáry otthonának, így Rhédey Eszter a kocsmában kénytelen férjével és az ügyvéddel találkozni az iratok elrendezése végett. Mintha a szomszéd szobából vagy a konyhából jönne, úgy toppan be az ivóba, kalap, retikül, kesztyű nélkül. Képtelen helyzet egy félig-meddig is realisztikus előadásban. Nem csoda, hogy Fabók Mariann nemigen talál fogást a szerepen. Keszég László rendezésének éppen ez a félig-meddig stílus a legsúlyosabb nehezéke. A játék nem tud elrugaszkodni a földtől, pedig szeretne. De minduntalan visszahuppan.
