Egy szegénysorból milliárdossá lett huszonéves New York-i valutamágus és pénzügyi látnok eseménydús utolsó napját követhetjük végig a Cosmopolisban. Olvasásra csábít a sztori, a könyv azonban hatalmas csalódás. A karcsú kötet lapos filozofálással teli dramaturgiai tévedéssorozat, vulgárpszichologizálással feltupírozott intellektualizáló gagyi.

Hogy a könyv mégis szót érdemel – amellett, hogy óva intünk olvasásától! –, annak az az oka, hogy a szerzőt, Don DeLillót a kortárs amerikai irodalom legnagyobbjai között emlegetik (nyelvi teremtőerejét kiemelve), és aki arról nevezetes, hogy ebben a regényében tíz évvel ezelőtt leírta, miként válik áttekinthetetlenné, kontrollálhatatlanná a pénzügyi rendszer, s hogy New York közepén rendszerellenes lázongás tör ki (ha békésebb formában is, de lőn: Occupy Wall Street, 2011).

Hősünk, Eric Packer a városok városával együtt ébredve (amikor „felharsan a Nap”) úgy véli, ideje levágatni a haját. Beül hát hatalmas limuzinjába, amely luxuslakosztály, iroda (a képernyőkön futó számoknak organikus létet tulajdonít), guruló erőd, és elindul a lepukkant külvárosba, ahol egy bölcseket dörmögő öreg borbély fogja majd a regény vége felé megnyírni. A bedugult városban nehéz az előrejutás, ám hogy teljenek a lapok, a szerző mindig beültet valakit hősünkhöz –pénzügyi vezetőt, valutaszakértőt, orvost.

Mielőtt a Times Square-hez érnének, és kitörne a lázadás, hősünk felveszi az éppen arra kószáló tanácsadóját. A szerző így egy újabb életszerűtlen párbeszéd formájában adhatja elő zavaros teóriák hevenyészett vázlatát, többek között a pénzcsinálás művészetéről, a kölcsönhatások esztétikájáról, az új időelméletről és a sürgető jövőről, a kapitalista gondolkodás és a kierőszakolt rombolás kreativitása közötti összefüggésről.

Mikor véget ér a hirig, hősünk a hatalmas fényreklámon „követte az elsuhanó főbb adatokat, valami bevallhatatlan megtisztulást érzett az árak sikamlós zuhanórepülését figyelve. Igen, a jelenség szexuális hatást gyakorolt rá, ezen belül is cunnilingus-jellege volt, Eric hagyta, hátrabillenjen a feje, és kitátotta száját az esőnek”.

Az események sodrában megtudjuk, hogy hősünknek pillanatok alatt oda lett sok-sok milliárdja, és pár perc alatt elveri milliárdos felesége vagyonát is: „így adta ironikus jelét végső elköteleződésének. Vesszen, ami csak elveszhet. Hadd lássák egymást pőrén, elhagyatva. Az individuum bosszúja volt ez a mitikus emberpáron”. Az apokalipszis ízét a velejéig kiélvezni vágyó hősünk ezen a napon még a következőket teszi (a teljesség igénye nélkül): agyonlövi a testőrét, beáll kedvenc szufi rapsztárjának temetési menetébe, becsöppen tinédzserek infernális techno-rave partijába, és elkap három nőt.

A legszimbolikusabbnak szánt jelenetben pedig már nincstelenként egy film világvégi jelenetének forgatásán maga is mezítelenre vetkezik, és elvegyül a többi halálra szánt között. Hősünkkel egykori beosztottja végez, aki a főnöktől tanulta meg például azt, hogy a „piaci folyamatok felcserélhetők a szöcskék szaporodási ciklusaival”. A sok gagyi között elsikkadnak azok a tényleg hátborzongató jelenetek, amikor hősünk a totálisan bekamerázott életének bizonyos jeleneteit előbb látja a biztonsági rendszer monitorjain, mint hogy azok bekövetkeztek volna.

Így látja meg saját magát a hullaházban kiterítve. A halál az élet kitüntetett fordulópontja, jól tudja ezt a szerző, ezért a végső felismerés dramaturgiai forrpontján azt mondtatja hősével: „basszus, meghaltam”. Jó darabig abban reménykedtem, hogy egyszer csak kiderül: DeLillo azt akarja éles fénnyel megvilágítani, hogy a világ sorsát befolyásolni képes tőzsdei spílerek ilyen zavaros fejű nyomorultak, és hogy ez az egész ettől olyan ijesztő. De nem! Az író mindent véresen komolyan gondol – sajnos.