A történetet alighanem mindenki ismeri. Az ezredfordulón új életre kelt az évszázada dédelgetett Madách sugárútterv, azaz egy új útvonal megnyitása a Király és a Dob utca között, immár sétány formájában. Az idea megvalósulását akadályozó házakat az önkormányzat eladta, a vásárlóra bízva, hogy a bérlőknek fizessen lelépési pénzt, majd bontsa le a jellemzően száz-százhúsz éves, eklektikus, illetve szecessziós épületeket. Míg 2004-ben észbe nem kapott a műemléki hivatal, ment is minden, mint a karikacsapás: az eredmény ma foghíjak, kiürített és omló lakóházak (általában: romkocsmák) és néhány, a környezetből kirívó, építészeti minőségét tekintve silány új épület képében látható az immár a világörökség és a műemléki igazgatás által is védett régi pesti zsidó negyedben.

Ebben a romantikus, de a lényeget tekintve mégiscsak az értékvédelem állatorvosi lovának számító környezetben áll a Mika Tivadar-ház. Egész pontosan a Kazinczy utcában, amely egyébként is érdekes hely, hiszen a helyi önkormányzat egy uniós projekt keretében „a kultúra utcájának” minősítette, ami némi köztérfelújítást, valamint a már meglévő intézményeknek (múzeum, egyetem, Szimpla Kert, civil ház) kimért bátorító vállveregetést takart.

A homlokzat a régi, de a gyárra egy új szintet is ráépítettek

Hogy a helyhatóság továbbra sem tud mit kezdeni az előző vezetés örökségével, az a szerdai épületbemutatón is kiderült: egy láthatóan zavarban lévő irodavezető képviselte az egész kerületvezetést, kétségbeesetten hajtogatva, hogy a városrésznek sajnos nincs pénze, de roppantul támogatja a befektetőket.

És hát ez a lényeg. Mivel az elődök eladták a házakat, a köznek pedig nincs pénze visszavásárolni őket, a magántulajdonosok és a legújabban szétvert műemlékvédelem meccsén múlik, épül-e valami, és ha igen, mi; vagy mindenki kivárja, míg az épületek maguktól összeomlanak. Georgette Avruch és családja, akik a nagy eladáskor számos lakóházat vásároltak meg az érintett területen, most arra mutattak példát, hogy egy rendkívül rossz állapotban lévő százéves házat is tökéletesen fel lehet újítani – igaz, sokkal többe kerül, mint a bontás és az új építése.

Mika Tivadar 1909-ben, szecessziós stílusban emelt egykori lakóháza és a keskeny telken hozzá csatlakozó hajdani rézárugyár ma jellegében olyan, amilyennek Marton Jenő megtervezte – valójában Szmetana Kristóf az értékes részletek megtartása mellett belül egy új épületet alkotott, lifttel korszerűsítette, a gyárra pedig rá is húzott egy pluszszintet. A földszinti kis- és nagykereskedés helyén kávéház van, a lakóépületben, akárcsak a gyárban, tágas lakások kaptak helyet.

A kapualj és az előtér, a lépcsőházi rácsok, de még a lépcsőfordulók műkő padlója is tökéletes műemléki felújításon ment keresztül, sőt megőrződött a földszinti dombormű is, amelyen középkori díszletek között látható a rézöntés maga. (A műhelyből kikerülő épületelemeket és dísztárgyakat a mester dédunokája, Bácskai Edit mutatta be a helyszínen.) A lépcsőházi ajtók mögött viszont a lehető legmodernebb otthonok nyílnak immár, de az eredeti falak között. A régi épület itt nem kulissza, mint például a Holló utcában, hanem foglalat. A kérdés tényleg csak az, hogy állami-önkormányzati segítség nélkül, talaját vesztett műemlékvédelem mellett lesz-e bárki is, aki ezt példát követi.