Átláthatóság

Orvosnál jártam nemrégiben, nincs most nagy bajom, de néha megvizitálom egyikmásik orvosomat, hogy ne is legyen, legalábbis időnek előtte ne, no meg kíváncsi vagyok arra is, hogy vannak ők, hogy szolgál egészsége doktoraimnak, nincs-e valami bajuk, s ha igen, tudok-e nekik-rajtuk valamit segíteni.

Azt a kedves orvosomat, ősi, még gimnáziumból, sőt régebbről való orvos barátnőmet, akit legutóbb kerestem fel, hála istennek, kiváló egészségben találtam.

Ő azonban nem volt megelégedve velem, ahogy beléptem hozzá, máris megfeddett, amiért egyik nemrégiben megjelent közleményemben csak a külhonba igyekvő kollégáiról értekeztem, azokról, akik hon maradnak, például őróla, egy szót sem ejtettem, szép dolog, mondhatja...

Mindazonáltal, fűzte a szót tovább, miközben mérte a vérnyomásomat, kell állóképesség a maradáshoz, szó se róla. Aki marad, az mégiscsak: mindennek dacára marad.

Mert békét nem hagynak a maradónak, az bizonyos.

Miután konstatálta, hogy vérnyomásommal nincsen semmi baj, illusztrációképpen előhalászott egy fejléces papírt, melyen a társadalombiztosítás valamilyen megyei főcsoportjának alosztálya szólítja őt fel arra, hogy azonnal legyen átlátszó, és átlátszóságát hitelt érdemlően igazolja is. Az átlátszóság igazolásának elmaradása súlyos szankciókat, végső esetben a praxis visszavonását vonhatja maga után.

Ez már ismerős volt, ez a rezsim egy dolgot szeret csinálni – a rabolás után, persze –, büntetni; büntetni mindenkit, szegényt és gazdagot, polgárt és parasztot, szlovákot és cigányt, nyugdíjast és adófizetőt, sofőrt és utast, ifjat és öreget, holtat és elevent. Polgár büntetve jó, a kurzusnak ennyi a krédója.

No, de mi az az átlátszóság?

Hát ez az, sóhajt fel orvosom. Hát ez az, hogy fogalma sincsen. Neki a nagymamája mondta utoljára, hogy álljon el a tévé elől, mert nem átlátszó. Kicsit fogyott mostanság, igaz, de épp súlyánál van, és az az átlátszóságtól még igen messzire esik.

Most aztán szoronghat, nem tud átlátszónak lenni, neki sem tud kezdeni annak, bármikor jöhet valami revizor, vizsgáló, ellenőr, és ő itt áll teljesen átlátszótlanul.

Nem tudtam segíteni szegényen, vigasztalására csak egy kis esettel tudtam szolgálni, amelyet előző nap hallottam szokott sétám során.

Láthatatlanság

Az egyik postán szépen állt a sor, álltak a sorok az üvegkalickák előtt, a kuncsaftok türelmesen ácsorogtak, ahogy a postán szokás, kezükben a sárga csekkekkel és a kikészített tíz- és húszezresekkel.

Ekkor belépett négy teljesen normális kinézetű, egészséges, jól öltözött fiatalember, és minden sietség nélkül kiszedegette az emberek a kezéből a pénzt.

Nyugodalmas ténykedésükkel olyan megrökönyödést keltettek, hogy senkinek nem jutott eszébe tiltakozni percekig. Bár az is lehet, hogy a magyar ember már képtelen a tiltakozásra, meg lehet már vele tenni bármit, a pénzét elvenni meg kivált, ahhoz aztán igazán szoktatva van.

De a csak belülről átlátszó üveg mögött ücsörgő biztonsági őr végül csak öszszeszedte magát, kifáradt a térbe, és pisztolyával hadonászva összehalászta az épp távozni készülő, egyébként fegyvertelen és igencsak csudálkozó fiatalembereket.

Mire a rendőrök kiértek, ki is világlott, mi volt e meglepetés oka. A – nyilván az RTL televízión és Boros–Bochkor rádióján kikupált – urak a Lehel piacon egy derék cigány asszonytól vettek egy folyadékkal teli flaskát, amelyből pár korty elfogyasztása után az ember egy órára láthatatlanná válik; egymást észlelik ugyan a varázsszerből ivók, de őket nem látja senki majd, ezt maga a cigányasszony garantálta eskü alatt.

Képzelhetni a fiatalok csalódottságát, mikor egyszer csak ott hasaltak hátrabilincselt kézzel a fiók hűvös kövén.