Wagner a húrok között
Kicsit sarkítva, a Muse újra és újra a Bohemian Rhapsodyt nyomja ezer alakban, puccosabban és modernizálva, belegyömöszölve mindent, ami csak fellelhető manapság a rock, a pop és az elektronika környékén. És ebből a katyvaszból úgy lesz rádióbarát és eredeti hangzás, hogy látszólag semmiféle engedményt nem tesznek: azt játsszák, ami a kezükre áll. Miközben egyre biztosabb, hogy a megalomániával kacérkodó brit banda lesz az első, amely az űrben is koncertet ad majd. Egyszerűen benne van a pakliban, hogy ez az őrület is összejön egyszer nekik. Addig azért az új turné keretében, novemberben Budapesten is megállnak.
A trió 1994-ben szerveződött az angliai Teignmouth-ban. Az énekesgitáros-billentyűs Matthew Bellamy gyűjtötte maga köré sulis barátait (Christopher Wolstenholme-ot és Dominic Howardot), hogy Rocket Baby Dolls néven zenekart alapítsanak.
(Korábban még a Gothic Plague és a Fixed Penalty név is játszott.) Szerencsére egy idő után nem csupán a lehetetlen és megjegyezhetetlen elnevezést nőtték ki, hanem a kezdeti nehézségeket is. Az első igazán nagy siker a negyedik albummal ( Absolution) ütött be, amely már az első helyen nyitott a brit toplistán. A lemezről kimásolt dalt, a nem túl optimista Time Is Running Out címűt pedig lassan egy nemzedék kezdte énekelni Matt operaáriákra hajazó előadásmódjában. S hogy mennyire fogékonyak a Queenféle „operára”, azt a következő album, a zenekar egyik csúcspontja, a Black Holes & Revelations bizonyította be, amely Anglia és Ausztrália mellett már Európa nagy részén is a toplista élén nyitott. A zongorafutammal megbolondított Starlight pedig mindent és mindenkit letarolt, éppúgy működött filmek betétdalaként, mint a tömött stadionokban. Ráadásul az albumot a kritika is dicsőítette, kijelentve, hogy innen már csak lefelé vezet út.
Nem így történt. A 2009-ben jelent meg az Orwell nagyregénye (1984) által ihletett The Resistance, melyen egyszerűen nem lehetett fogást találni. Ezt mások is így érezhették, hiszen az album 19 ország eladási listáján nyitott az élen, mintegy jelezve, hogy a Muse lépett elő korunk egyik legnépszerűbb rockbandájává. A leszálló ágban lévő U2 és a Coldplay helyét láthatóan ők vették át. Hiszen nem csupán a rádiók lejátszási listáit uralják, de gigantikus koncertjeikkel tömött stadionok előtt lépnek fel. (2010-ben ebből a Szigeten adtak nem is akármilyen ízelítőt.) S mindezt úgy, hogy első hallásra senki se jósolt volna nagy sikert egy ilyesfajta egyvelegnek. Hiszen a meglepő ritmusváltások, a bonyolult dalszerkezetek, a három tételből álló miniűropera (vagy -szimfónia) nem épp a legjobb hívószavak, mint ahogy a torzított hangok, a ki tudja honnan másolt elektronikus alapok és a bővérű hard rock házassága sem biztos, hogy egy hosszú távú kapcsolat ígérete. És mégis. Ráadásul az orwelli mondandó meglepően jól passzolt Bellamy amúgy is komor, összeesküvésekkel és szorongásokkal terhelt neurózisaihoz. Egy biztos: bár fogékony korunk szinte minden nagyobb problémájára, a XXI. század Örömódáját biztos nem ő fogja megírni.
De a Muse, úgy tűnik, nem tud és nem is akar hibázni. A nemrégiben megjelent, 13 tételből álló album (The 2nd Law), mely az új turné és így a budapesti megálló gerincét is adja majd, egyszerűen verhetetlen a mai, szürke mezőnyben. Még akkor is, ha nem nagyon értelmezi át a Muse-galaxist, és nincsenek rajta olyan átütő, egyből dúdolható slágerek, mint az ezt megelőző lemezeken. Ám bármily furcsa, ezmég jót is tesz neki, hiszen az album még a korábbiaknál is egységesebb hatást kelt a maga zavarba ejtő, de lassan rutinossá váló sokszínűségével. A hangfalat átütő riffel nyitó Supremacyról csakhamar kiderül, hogy igazi nyitány (még akkor is, ha a Prelude a negyedik tételben szerepel csak): epikus és dinamikus egyszerre, mintha csak Wagner esett volna be a húrok közé. Az elektronikus alapokra helyezett Madness pedig az első „sláger”, amelyet már gőzerővel játszanak a rádiók, megérdemelten. Hasonló fogadtatásra számíthat a dallamosabb Save Me, Animals vagy Follow Me is. Az Explorers újfent egy főhajtás a Queen felé, de a nagyívű Survival kezdete se nagyon tagadhatja le az elődöt. Bellamy hangja pedig szárnyal, mesél és szorong, az opera pedig megy tovább a maga súlyos és kiszámíthatatlan módján. Az i-re a pontot a két utolsó tétel teszi fel, mely némiképp a Resistance album megoldását másolja, csakhogy itt inkább instrumentális, amolyan levezető darabokról van szó.
A két korábbi nagy csúcs után persze pokoli nehéz harmadjára is valami nagyon erőssel kirukkolni. És a Muse esetében már a jó is visszalépést jelent. Pesszimistaként így könyvelhetjük el a hetedik albumot. Optimistaként pedig úgy, hogy a Muse magabiztosan hozta mindazt, amiért szeretjük. Lehet, hogy nem ezzel a munkával szerettetném meg valakivel a zenekart, de szégyenkezni egy pillanatig sincs miért.
