Egészen kis esély

2012-10-26

„Tisztelt közönség, kulcsot Te találj / mert kell jó végnek lenni, kell, muszáj” – hangzik A szecsuáni jólélek híres zárlatában, amely – hála abrechti elidegenítő technikának – a darabra vonatkozik, de egyúttal ki is lép belőle.A jó vég ránk maradt, és egyelőre adósak vagyunk vele Bertolt Brechtnek.

Ez a dráma is arról beszél, amit a Koldusopera songja úgy foglal össze, hogy „előbb a has jön, aztán a morál”. A cinizmus, tudjuk, csak a legfelületesebbeket megtévesztő látszat. Brecht, mint minden igazi moralista, kíméletlen morálkritikus, az üres humanizmus részvétlen közhelyeinek kigúnyolója.

Sen Te, aki egyedül könyörül az isteneken, esélyt kap tőlük, egészen kicsi esélyt, hogy megpróbálhasson jót tenni. Imádják is érte, és rajongásukban habozás nélkül elpusztítanák Szecsuán szerencsétlen lakói „a külvárosok angyalát”, míg azt, akinek a bőrébe bújik, aki így eltünteti és megmenti őt, Sui Tát, a gonosz nagybácsit ugyanők gyilkosnak kiáltják ki, holott őkmaguk lennének a gyilkosok és még inkább a rend, a jog és a közmorál, amely Szecsuán nyomorának és ebből fakadó erkölcstelenségének örökre szóló fenntartását szavatolja.

Brecht felháborodása – amikor igazán nagyszerű – kíméletlenül szellemes szétbontás, leleplezés: a dramaturgiai masinéria leleplezi a humanista hazugságokat, majd leleplezi saját működését is, hogy tudd: nem a „szereplőkről” van szó, hanem Rólad, tisztelt közönség. A maszkok felöltését maszkok letépésére felhasználó színpadi moralista játékos, dacos, elkeseredett ragaszkodása a jó vég ígéretéhez pedig alighanem a hegyi beszédet visszhangozza: „boldogok, akik sírnak, mert megvigasztaltatnak”. Erről a reményről egyszerűen nem szabad lemondanunk.