Míg a nemzeti polgárosodás útján botladozó, a turulkurzus kegyétől sújtott táncos-koreográfus, társulatvezető manapság legkevésbé az alkotásaival kelt föltűnést, szít viszályt, okoz botrányt, Árvai másodmagával újraértelmezte az egykor sokkolóan ható szólót.

Az egyórás mű (anti-)heroinája a honi kortárs táncszcéna egyik legizgalmasabb egyénisége, az újvidéki születésű Góbi Rita (1983). Az egyszerre inkubátornak és koporsónak tetsző üvegládába zárt alak keveset takaró, fásliszerű öltözete ugyanolyan, mint amilyent Milla Jovovich viselt Az ötödik elemben. Ám a hibernált állapotból fölébredt, plasztikcsövekre kötött embrionális karakter nem kizárólag Luc Besson 1997-es sci-fijét, hanem egy másik mozikultikust, az Alien-sorozatot – benne a kopasz Ellen Ripley hadnagyot – is eszünkbe idézi. A porcelántörékenységű, kicsi, de erős Góbi – gumisapkáján, csodásan kidolgozott testén a festett erekkel – szörnyeteg és amazon. Kiváltképp azonban: túlélő.

A kizárólag az ösztönei vezérelte, animális figura több mint két és fél évtized elteltével találkozik újból a világgal. Amely korántsem paradicsomi planétán – mint a két képernyőn sebesen villogó videoinstalláción látható – főként háborúk, terrorcselekmények, pusztító merényletek zajlottak le; tombolt az erőszak. A madárcsontú pária a padló alatti lyukban elrejtve, nejlonzacskókba csomagolva talál rá egy hajdani civilizáció emlékeire: rózsaszálra, mézeskalács szívre, játék babára, újságcikkre, tűsarkú cipőre, térképre, pisztolyra, fényképezőgépre, húscafatra etc. Parabryo elektronikus zenei kollázsába az álmok eljöveteléről angolul éneklő, érzelmes női hang és az „Egy rózsaszál szebben beszél” közismert dallama keveredik. Mindez groteszk ellenpontja a minden humánumtól mentes kalickavegetációnak. A tagjait kígyónőként hajtogató, a pániktól egyre félelmetesebbé, agresszívabbá, élvetegebbé váló Góbi teljesítménye részint attól rendkívüli, mert lefegyverző eszköztelenséggel képes megjeleníteni az embertelenséget. Tökéletesen sallangtalan egy olyan, fortélyos szélsőségekre épülő, apokaliptikus opusban, amely könnyen csaphatna át horrorblődlibe.

A társadalmi-fizikai-mentális klausztrofóbia ihlette, örök érvényű monodarab egy olyan létformát mutat be, amelyben nincs öntudat, ráció, etika, morál, méltóság – csak fojtogatottság, kilátástalanság, magány és kétségbeesés. Fölkavaró, hogy mindez – vizuális értelemben is – milyen kifinomult, a részletekre ügyelő eleganciával ábrázoltatik. A puszta látványával magával ragadó, megrázó metafizikai tanulmány egyik sajátossága, hogy nincsen befejezése. Az akvárium teteje fölemelkedik, a fogoly lassan felül, ujjai-kezei mozogni kezdenek, de nem tudható, eszméletre tér-e, és az sem, mit kezd a hirtelen rátörő szabadsággal. A nagyérdemű is tanácstalan: hazánkban kötelezően tapsoljon-e, várjon türelmesen valamire, vagy távozzék a színházteremből?

A rendszerváltozás előtt fogant munka új jelentésekkel gazdagodott, hitvallásnak is tekinthető rekonstrukciója –amint a műsorfüzetben áll – szembesítés az eltelt idővel. Az alkotók listájának a végén olvasható a köszönetnyilvánítás az elvbarátból ellenséggé lett Bozsik Yvette-nek és a Trafó volt igazgatójának, Szabó Györgynek. Árvai György és az odaadó, kockázatvállaló Góbi Rita megsüvegelendően magas színvonalú együttműködése ismételten azt bizonyítja: a művészet maradandóbb az úgynevezett emberi kapcsolatoknál, így néha érdemesebb a hűségre.

Góbi Rita a kortárs táncszcéna egyik legizgalmasabb egyénisége FOTÓ: SZELEPCSÉNYI FERENC