Szorongó emberek között
A Bogyószedők agrárius idilljében van valami megfejthetetlen, lappangó gonoszság, érett, asszonyos kebleken zöld és lila reflexek szaladgálnak, és a lányportrékon végigcsorog az el nem dolgozott, híg festék.
Minden a koncepció szerint. Jane Neal brit kurátor, egyébként a kelet- és kelet-közép-európai kortárs művészet szakértője, egy Asimov-novellára hivatkozik, onnan kölcsönözte az Alkony címet, és a belőle kiolvasható résztartalmak alapján rendezte a százhat művet. Úgy, ahogyan a kurátor vezérelte alkalmi gyűjtemények követik vagy látszólag követik az irodalmi vagy filozófiai, esetleg lélektani vezéreszmét.
Minden, ami komor, felbolygató és feszültségekkel teli. A bevezető szöveg kifejti, hogy mindennek oka egyfelől az, hogy a kiállítók a hidegháború éveiben születtek, másfelől a mai, szintén nem aranykor, amelyben globális gazdasági bajok, autokratikus jelenségek, politikai súrlódások szolgáltatják a témát. Mert végtére is olyan tematikus tárlat ez is, kész művek rendszerezése, mint volt valaha a Dolgozó emberek között sorozat a hatvanas évek Ernst Múzeumában. A tartalom kötött, de az alcím ígérete teljesül. Az égövünk alatt járatos kurátor úgy gyűjtötte a képeket Kolozsvártól Stockholmig, Budapesttől New Yorkig, hogy a mai új-új-figurativitásnak valóban minden válfaja megismerhető.
Kezdhetjük a rezignált utó-pop-arttal. A banális, de szinte lírai trivialitással, amelynek aprólékos és tanácstalan változatát már megismerhettük a román Serban Savu vásznain. A minapi műcsarnoki Kolozsvár-kiállítás egyik főszereplője újabb képein is a lakótelepvilág és a dolgozó ember – igen, a dolgozó ember – hétköznapjait ábrázolja aggályos alapossággal és aggályosan elbizonytalanító festésmóddal. Abszurditása az álságos természetességben rejlik. Ellentétben Szűcs Attilával, akinek a pszeudorealizmusa csapdába ejt. Szűcs dúsabb, bravúrosabb festőiséggel gazdagítja ezt a látszólag látványfestészetet, ezzel egy pillanatra elgyönyörködtet, és csak másodjára ütközik meg a néző azon, hogy a Szomszédság derűs férfijai egy utánfutó rakterében fürdőznek, valamint, hogy a szépséges Lány pirosban egy hullaház, jobb esetben egy priccsekkel teli munkásszállás ablakán tekint be.
Gyakori a stílusidézet, a szándékos és avatott stiláris alakoskodás.
Nem tudható, hogy a New Yorkban élő Ellen Altfest ismerheti-e azt a szecesszióból szőtt formavilágot, amellyel Alekszandr Dejnekának még akkor is szabad volt megnyilvánulnia, amikor a szovjet festészet már unalmassá és sötétté szigorodott. Gyanúsan kicsattanó derűjű tök- és növénycsendélete ezt a nagyon akart, erőszakolt optimizmust tanúsítja, de ne szaladjunk előre a stílushistóriában. Az impresszionizmust, pontosabban annak kétségessé tételét megint a román Bercea neve alatt láthatjuk. Más, újabb képeken, mint májusban a Műcsarnokban, de ugyanazzal a mesterfölénnyel, festőbravúrba rejtett paródiagyanúval ábrázol impresszionizmust tagadó témákat, akárcsak földije, Ghenie a szél sodorta tévékamerákkal.
Uralkodó magatartás a túlzás, a képrontás, a szkepszis. Az expresszionizmussal ezt teszi a már idézett Joffe, aki nemcsak összecsorgatja, összepacázza hatalmas fatábláit, nőalakjainak a hisztérikusságát is a klasszikusokhoz felzárkózva őrzi, s ezt nem teszi a német Richter és a német Schnell, akik úgy nekiesnek az expresszionista hagyománynak, hogy már nem is látszik az, amit tagadnak, amit kommentálnak.
Végül – itt kellett volna kezdeni a figurativitás stílusszemléjét – megidéztetnek a régi klasszikusok is. A címben is Zurbaránra utaló Wilson, aki a súlyos spanyol mester drámáit tovább nehezíti, a szintén brit Mortimer, aki a prágai Pitínhez hasonlóan érett, megfontolt barokk kompozíciókba foglal képtelen jeleneteket. Gondolom, nem kell bizonygatni, hogy tetteik, a mai figuratívak tettei mennyivel hitelesebbek így, mintha nem rombolnának, és nem tagadnának.
