Az ötlet számított, hogy legalább volt valami ötlet ebben a hangversenyben, valamit megmutattak. A Don Giovanni-nyitány ehhez csak előjáték volt, nyilvánvaló a hasonlóság a sötét hangnemű, fekete selymeket lobogtató zongoraverseny és az éjszakai opera éjszakai nyitánya között. Ez még nem ötlet, csak jó gondolat. Ami izgalmas volt az első részben, az a viszonyulás. Hiába két külön világ a kottisták és dzsesszisták, van átjárás, a régi zene és az élő muzsikálás, a hű kottakövetés és az improvizáció között. Az egyik embert, aki két lábával a két külön világ partján áll, Szakcsi Lakatos Róbertnek hívják. Eddig rendben lévő is az MR Szimfonikusok ötlete, hogy őt hívják meg Mozartot játszani, el tudja zongorázni a darabot, és a két szélső tétel kadenciáiban meg tudja mutatni a maga világát, szerencsés esetben segíthet a hallgatónak is megtalálni a bejáratot vagy legalább egy mellékajtót Mozarthoz.

A kadenciák pedig tényleg érdekesek voltak. Már csak azért is, mert alig lehet őket kadenciának nevezni a szó klasszikus értelmében, nem virtuóz menetek voltak a mű szellemében, témáihoz igazodva, hanem idegen zenei betétek a zongoraversenyben. Ugyanakkor nem tűnt mindez hibának, hiszen az idegen zene is kötődött az eredeti műhöz, az első tételben inkább a harmóniák útján, a harmadikban inkább ritmikailag. Míg eljutottunk az első kadenciáig, nagyon kellemesen teltek a percek, Szakcsi Lakatos Róbert dudorászva zongorázott, az ideálisnál kevesebb színnel, de könnyedén, a dudor és könnyedség mögött mégis elszántan keresve a művet magát, mi meg váruk, hogy mikor jutunk el végre az improvizációig.

A közös út a továbbiakban már nem volt szőnyeggel díszített, a lassú tétel súlytalannak és indokolatlanul gyorsnak tűnt, a harmadik tételben meg mintha már kölcsönösen ártottak volna egymásnak a szólista és a zenekar, Szakcsi Lakatos Róbert tempójához az MR Szimfonikusok már nem tudtak alkalmazkodni, merev és értelmetlen hadarás lett a zenéből, a fafúvók ostobán és kifejezéstelenül játszottak, a legyünk már végre túl rajta lett az elsődleges szempont.

Feltűnt, persze hogy feltűnt már ekkor is Győriványi Ráth György ravasz dirigálása, a nagy gesztusok, amelyek nem hoznak magukkal nagy pillanatokat, álságosak és teátrálisak. Feltűnt a zenekarban is az elsőhegedűk kemény hangzása, ez a különös, fémes zizegés, a szögletes, húsvágó bárddal formált zenei frázisok, amit lehetett éppenséggel a szokatlan zenei társításra is fogni, mi vagyunk a szigor, Szakcsi Lakatos Róbert meg a szárnyalás. Csak a szárnyalás se volt olyan nagy ívű, néha elvesztettünk hangokat, például a lassú tétel kézkeresztezéseikor, néha csak a darálást lehetett érezni, amire igazán kár volt testületileg is erősítést küldeni.

A második részben aztán tisztázódott minden: nem azért játszottak olyan szögletesen és csúnyán, mert ezzel valamit ki akartak fejezni, hanem mert az adott karmesterrel erre képesek. Mintha mindenki elfelejtette volna, hogy a zene mégis természetes jelenség, egy hang megszületik és elhal, egy frázis kiteljesedik és eltűnik, nem csak úgy van, odaszögezve a pódiumra. Karajan Mozart-szimfónia felvételein érezhető ehhez hasonló keménység, csak éppen összehasonlíthatatlanul magasabb előadói színvonalon, tökéletesen más zenei környezetben. Ami akkor ellenkezés volt az elomló, szentimentális Mozart-értelmezéssel szemben, annak ma nincs semmi értelme, Mozart azóta meg lett mentve, már a miénk, csak a zenéjét kell játszani, nem csupán a hangjait. Az Esz-dúr szimfónia úgy hangzott el, hogy nem hangzott el, ráadásul a fuvolista már rögtön az első tételben destruálni kezdett, úgy játszott, mint aki véletlenül keveredett csak oda, neki alapjában véve egészen más elképzelései vannak a darabról, és ezt a meggyőződését nem is szándékozik véka alá rejteni.

Maradt tehát a színház, a karmesteri látványosság, hallani nem lehet, de látni igen, ha nem is a művet, de a tételek végét. Biztos ennek is van valami értelme, bár ha Mozart csupán az utolsó hangokat akarta volna eljátszatni, nyilván csak azokat írja le.