Üvöltés a térről
Amikor Máté Gábor, a Katona József Színház igazgatója átvette a kritikusok legjobb előadásnak ítélt díját, a szokásos köszöneteken kívül azt sem hallgatta el, mennyire fájlalja, hogy A mi osztályunkkal kapcsolatban elmaradtak a komoly viták. De Máté Gábor továbbra is provokatív közéleti színházat kíván csinálni. Az új évadot egy a maga idejében és a maga helyén, 1988-ban, Bécsben provokatív darabbal kezdte.
A Kamrában bemutatták a Heldenplatzot. Csaknem negyedszázaddal az eredeti bemutató, az ausztriai botrány után. Thomas Bernhard az anschluss ötvenedik évfordulójára emlékeztetett ezzel a lelkiismeret-ébresztő szöveggel. Az elhazudott, letagadott múltra. Nem higgadtan elemző, okosan szétszálazó tanulmányban, hanem szenvedélyes, verses gyászbeszédben. Zsidó értelmiségi család gyászol, éppen Ausztria bekebelezése ötvenedik évfordulójának napjaiban. Pont a Heldenplatzon, az ottani Hősök terén, ahol annak idején a bécsiek harsány lelkesedéssel fogadták Hitlert.
A halott egy professzor, aki Angliában vészelte át az egykori zsidóüldözést, és már majdnem ismét elmenekült Ausztriából, amikor nem bírta tovább, öngyilkos lett. Mert kísért a múlt, jelen van a képmutató hazugságok alatt. Az elhunyt felesége a Heldenplatzra néző lakásban azóta is hallja az 1938-as üvöltést a térről. Bernhard látlelete a korabeli Ausztriáról elfogult. Nem patikamérlegen kimért, kidekázott igazság, hanem a harag, a reménytelenség, a kétségbeesés igazsága. Költői, művészi igazság.
Hősei szerint az osztrákok vagy fasiszták, vagy katolikusok. Szellemi ember számára mindkét fajta légkör elviselhetetlen. Bernhard hősei nagypolgári gyökerű értelmiségiek, mércéjük nyilván a szecessziós, száz évvel korábbi Bécs kultúrája, levegője, igazságuk arisztokratikus, kisebbségi igazság, a különféle tömegtársadalmakban mindinkább elszigetelődő minőségi kevesek elit igazsága. Pusztán politikai értelemben Bernhard arról az Ausztriáról szól, ahol az idegenellenes, antiszemita, a hitleri rendszerrel rokonszenvező Jörg Haider vezetésével éppen előretört a Szabadság Párt, és meg sem állt a koalíciós kormányzásig – igaz, ez már tíz évvel az író halála után történt.
Magunkra, a nálunk ma zajló politikai folyamatokra, hazánk mostani atmoszférájára ismerhetünk Bernhard elkeseredett tirádáiban, ha hallani és látni akarunk. Éppen itt az ideje, hogy lássuk a Heldenplatzot. A Kamrában Bagossy László rendezése nem erőlteti a magunkra ismerést, bízik a Tandori Dezső fordította szövegben. Talán túlzottan is. Egyszerűen, sallangmentesen elvonatkoztató, elemelt az előadás. Antal Csaba fekete-fehér díszleteket és ruhákat tervezett. A játéktér széltében elnyúló fehér oszlopsorai nagyvonalúan idézik a burgbeli teret, és nem mellesleg ruhásszekrényt, szennyestartót, cipőpolcot és ünnepi asztalt helyettesítenek. Néha szónoki emelvényül is szolgálnak.
A rendező megtartja a szerző tagolását, a három jelenetet szünetek választják el. Lényegében minden jelenet egy-egy nagy monológ, ahol a partnerek végszavaznak az előadónak vagy visszhangozzák, néha kiegészítik a mondatait. Az első rész Szirtes Ágié, aki érzékenyen színezve, de félreértelmezve jeleníti meg a halott házvezetőnőjét, szinte titkolva, hogy rejtett, tárgyilagosság mögé bújtatott gyászbeszéd ez, mégpedig olyan emberé, aki alighanem legközelebb állt az elhunythoz, aki talán az egyetlen bizalmasa, méltó szellemi partnere volt.
A másik két részben Máté Gábor a halott testvére szerepében valójában az író vádbeszédét mondja el. Finom iróniával jellemzi a beteges, kicsit talán hipochonder öregembert, aki két botját mintegy önvédelmi fegyverként, hivatkozási alapként hordja maga előtt, igazolásként, amiért folyvást dohogva kesereg, de elvonultságában még egy helyi ügyben sem hajlandó tiltakozni. Nagyon erősen ábrázolja a vádak szubjektív hitelét és mélyebb igazságát. A végszó, pontosabban a végső csönd Bodnár Erikáé, aki remekül játssza el, hogy csak ő hallja a hajdani üvöltést a térről.
