Van egy ismerősöm, aki tavasszal és nyáron fehérben, ősszel és télen csak feketében jár. Bámulatosan következetes, bár szerinte ebben semmi egyébmegfontolás nincsen, csupán annyi, hogy őt idézzem „egyszer csak nyilvánvaló lesz, hogy más kelmét és színt kíván a test”. Állítja, hogy neki a fekete nem borús, nem kedvetlen, végképp nem gyászos, csak a meleget idézi, és éppen így a fehér sem azt jelenti, hogy ünneplőben lenne. Az évszak neki így komfortos, nem a lelkiállapotáról küld ezen az úton üzenetet. Engem mindenesetre alaposan lelombozna, ha mindenki feketében járna októbertől március végéig. Az is eléggé szomorú, hogy mindenhonnan az az üzenet jön, a hidegebb időszak nem a színeké.

Egyszerűbb minták és sivár színek: barna, szürke, sötétzöld, ezek dominálnak a kirakatokban is, szinte összeolvadva az esős aszfalt tompa csillogásával. Milyen üdítő tud lenni ebben a monokróm melankóliában egy-egy vibráló neon, egy narancssárga kabátka! De természetesen én sem veszek fel tiritarka, földig érő, lángoló szoknyát, már csak praktikus okokból sem. De a szívem azért belesajog. Minden évben, mielőtt elcsomagolnám a nyár tanúit, tartok magamnak egy utolsó kis divatbemutatót, hogy szia, fehér, habos szoknyácskám, szia, piros pöttyös strandrucim! Külön fáj, mikor a kalapokat cserélem ki a dobozokban. A fehér, hatalmas karimás, a farmer, ami szalmával van összeszőve, ó, a kis sárga, ami annyi mosolyt bezsebel, ha megsétáltatom!

Helyére kerül a szürke tollas, a bordó flitteres, a bundácskás szélű. És mivel a színekben én magam nem vagyok elvágólagos, egy-két vadabb darab is bejátszik, türkizkék, piros, rikító zöld. Két-három napba is beletelik, míg eldöntöm, mely darabok kerülnek be a zsákba, és így a gardrób mélyére, melyek maradnak, melyek kerülnek előre. Nálam amúgy is iszonyú rendszer van a ruhák között, gondosan meg van komponálva, melyik szekrényben,melyik tárolóban éppen mi található meg, anyag, színek, stílus és alkalom szerint szortírozva. Egyébként el lennék veszve. Aki ismer, és sejti a feladat volumenét, nem csodálkozik. (Könyvtár szakos hallgatóként megszerettem a katalogizálást, rendszer nélkül elképzelhetetlen lenne az életem. Egyesek szerint ez összefügg a szűz csillagjegyemmel is, de erre nem vennék mérget.)

Amíg tébolyultan pakolásztam, lepergett előttem az egész nyár. A kerti parti, amelyen a kék-zöld fodros, mell alatt szabott selyemálom volt rajtam, majd a két hét, amikor le sem rohadt rólam a lennadrágom, a vihar, amikor a hószínű nyári kosztümömben rohantam végig a körúton. A tengerészcsíkos kezeslábasról egy forgatás vidéken, a rózsaszín virágos minimről a tengerpart. Hogy milyen jó volt órákig ülni egy sziklaszirten, és csak hallgatni a hullámokat, ahogy a közeli mólóhoz csapódnak. A sirály is beugrott, akit megkedveltem, mert mindig előttem lakmározott (nem túl gusztusosan egyébként, játszadozott a rákokkal, akik még mozogtak, küzdöttek sokáig), és eszébe sem jutott, hogy bánthatnám. Ráadásul ötletet is adott ez a madár, nevezetesen azt, hogy merjek hordani rövidebb zakókat, mert a fehér blúzokhoz ugyancsak jól fognak mutatni... Összehajtogattam, bemolyirtóztam a halmokat végül, és a szekrények mélye elnyelt mindent. Viszlát, az első jobb időig. A munka végén mindig arra gondolok: ez az eltevés mennyire optimista cselekedet. Hogy fel sem merül bennünk, hogy nem lesz jövőre, hogy biztosak vagyunk abban, a dolgainkra még szükségünk lesz. Legyen is. És most úgy zárom el őket, hogy a hideg hónapok helyett arra gondolok, milyen örömmel fogom legközelebb ezt a sok színes, vidám holmit előhalászni.

KARAFIÁTH ORSOLYA

Kultúrdémon: költő, performer, publicista és minden más, három verseskötete és két lemeze jelent meg.

I!

Négy tárcaszerző váltja egymást ezen az oldalon:

10. 26. PARTI NAGY LAJOS Költő, író.  Budapesten él. Legutóbbi kötete: Fülkefor és vidéke, Magvető, 2012.

11. 02. TRENCSÉNYI ZOLTÁN Újságíró, publicista, a Népszabadság főmunkatársa.

11. 09. FÁY MIKLÓS Zenekritikus, színház-, film- és ételbíráló, a Népszabadság állandó munkatársa.