Ez most igazán nem a fej búnak eresztése, nem kell erőlködni ahhoz, hogy magunkra vegyük a Mindenki a mennybe megy című filmet, már nem abban az értelemben, hogy megyünk a mennybe, hanem hogy maradunk a földön. Abban a fülledt, szűk, napsugaras pokolban, amire magunkat ítéljük. Semmi sem látszik olyan szörnyűnek előzetesen. Egy férfi alszik az ágyban. Kicsit elhanyagolt a világ körülötte, de van ilyen. Szól a telefon, a beállított vekker, leállítja, tovább alszik. Lassan indul a film. Hátizsák, gyermekülés, a gyermekülésben ronda gyerekjáték, hatalmas polip, átlagos nap. Romániában vagy Magyarországon, körülbelül mindegy, csak a nyelvében él a nemzet külön életet, amúgy hasonlítunk.

Egyébként semmi az egész film. Mozgó kamera, olyan színészek, hogy elbizonytalanodik az ember, filmet lát, vagy magát a kisbetűs életet, hogy ez valami különleges szerencse, hogy sikerül felvenni ezeket a jeleneteket, amelyekben, mint az állatvilág különleges példányai, engedünk a hibás kommunikációból fakadó félreértéseknek és az abból kialakuló agressziónak.

Semmi. Kánikulai délelőtt, egy apa el akarja vinni a gyerekét a tengerpartra. Joga van hozzá. Autója éppen nincs, el kell menni a szülőkhöz, beszélgetni velük, elviselni őket, a szemrehányásaikat, hogy „szégyent hoztál a Vizureanu névre”. Ami persze vicces, már ha az embert nem Vizureanunak hívják. Megyünk végig ezen a sávon, nevetés és borulás között, inkább nevetnénk, ha nem tűnne annyira valóságosnak, ha nem maradna elszántan végig a föld közelében, még akkor is, ha ezért a földközeliségért a lichthofból kell kiugrani. Mind jobban feszülő idegek, kis aljasságok, nagy aljasságok, de semmi sem túl nagy, csak szépen adódnak össze, amíg el nem érik a kritikus szintet.

Hős nélküli történet, talán azért olyan ismerős a helyzet, mindenki ostoba, mindenkiben furcsa, rejtett, gennyedő sebek, mindenki felelőtlen, csak arra nem gondolnak, aki körül a háború zajlik, a gyerekre. Kisstílűek vagy nagyvonalúak, ki tudja. Napóleont, ha kérdezik, nyilván azt mondja, hogy a francia nép boldogságáért harcol, hogy közben egymillió halottat kell adni a boldogságért, az igazán mellékes. Nem tanmese, nem is film, valahogy komolyabb annál, életek, amiből nem lehet tanulni, történet, amit az ember eltartana magától, hogy nem róla szól, de a sarokig sem jutunk ezzel az érzéssel. Mintha azzal érvénytelenítenénk az utolsó mondatot, hogy kelj fel, Lázár, és járj, hogy minket nem is Lázárnak hívnak. Hanem Vizureanunak.