Aztán meg arra, hogy á, minek: ez a fajta dekadencia nem tanulható. Csak úgy jön. Megy. Itt van. Most épp Budapesten. Kis túlzással: David Lynchnek lehet hálát rebegni azért, hogy Chrysta Bellt megismerhettük, ahogy annak idején Julee Cruise felfedezéséért is részben őt illette a köszönet. Nem mintha ezek az énekesnők nem állítanának fel saját jogon is minden egyes szőrszálat mindenhol, ne érnék el önerőből is, hogy legalább úgy fusson a hideg a háton, mint Sally Ann Fraser-Pryce nemrég Londonban. Mert elérik. Az viszont kétségtelen, hogy egy kultrendező múzsájának lenni, vele együtt készíteni lemezt, a szokásosnál is egyenesebb út a sikerhez. Álomszerű, füstös és kínzó, így jellemezte Steve Appleford a Rolling Stone-ban a művésznő dalait, akit augusztus legelején vitt el Los Angelesbe Lynch, némi „bemutatás” céljából. Kedd este kiderült, hogy Steve Appleford kicsit sem lőtt mellé.

Onnan nézve talán nem, egyébként viszont tiszta mázli, hogy Chrysta Bell nem übervilágsztár, máskülönben aligha kaptam volna levegőt a hajógyomorban, márpedig abból jócskán kell egy Bell-koncerten, most már tudom. Többnyire a harmincas-negyvenes korosztály képviselői jöttek el kedden, egyébként a pulthoz jutni is kész tortúra volt, beszéltük is a haverommal, hogy ez a korosztály már nem brahiból iszik sokat, nem hangulatfokozás-képpen, hanem az életéért vedel. Nemzedéki szinten tartás.

Fél tíz után négy perccel még csak egyetlen dalon vagyunk túl, de Chrysta Bell máris egy fekete fátylat teker maga köré, kissé megnehezítve így a korát találgatók dolgát. Persze ki megy úgy koncertre, hogy nincs tisztában az alapinformációkkal. Próbáltam kideríteni korábban, hány éves lehet, de hamar feladtam. Bőven elég, hogy Texasba dobta le őt a mennyei wurlitzer, meg hogy 1,75 magas, azt meg már látom, hogy élőben is gyönyörű, nem csak a videókban, a képeken. És hogy élőben is úgy énekel, mintha stúdiófelvételt hallanék, másodpercnyi bizonytalanság nélkül vibráltatja a levegőt, és teljesen biztosnak látszik a dolgában is, hogy – mint fentebb írva volt – itt most meg kell halni, de nagyon. Rövid időn belül pedig abba kell hagyni a jegyzetelést, hogy akkor hogyan is állunk a setlisttel, és muszáj felülni a hangjára, integetni a magasból, és belefeledkezni, úgyhogy sajnos fogalmam sincs, a nagylemez hány százaléka hangzik el, melyik dalnál a legnagyobb a taps, és hogyan vannak öltözve a banda tagjai. Chrysta Bell egy szem- és fülcsapda.

Valóban füstösek és álomszerűek a dalok, az előadásmód. Beth Gibbons, a Portishead énekesnője jut eszembe, talán hozzá lehetne hasonlítani az est főszereplőjét, már ha szükség van ilyesmire egyáltalán. A nem túl komplikált zenei kíséretre odatett hangokból összeálló opusokat akár a korszerűtlen jelzővel is illethetnénk, mindenesetre az időtlen jobbnak tűnik most. Ahogy egymásba tekeredik a repetitív kíséret meg a reá kilehelt lélek, tényleg úgy érzi az ember, hogy egy extra durva Twin Peaks-epizód aláfestő zenéjét hallja, a képsorokat meg hozzáképzeli jól. A This Train, a Beck-feldolgozás Black Tambourine, a Friday Night Fly és az Angel Star alatt is ezt érezni, a Be Bop A Lula saját verziója vagy a Sickamore Trees sem kímél (utóbbinál újra előkerül a borzongató fekete fátyol) – a többit meg elfelejtettem. Alig több mint egyórás trip után látszólagos búcsú, majd egy kis ráadás, és mehetünk Isten hírével a kicsit ronda budapesti éjszakába, kiengedni. Mondja is a haverom, akinek teljesen ismeretlen ez a fajta zenei tejútrendszer, hogy végig valami gótikus templomban érezte magát, vagy inkább valami nagyon súlyos vámpírklub soros gyűlésen, ahol mi vagyunk az új fiúk, neofita áldozatjelöltek, ilyesmi, a nő meg a főnök, és kitűnő volt a koncert meg minden, de azért jó, hogy kijöttünk végre. Nem tudom, én maradtam volna még.

David Lynchnek lehet hálát rebegni azért, hogy Chrysta Bellt megismerhettük