Első nagyjátékfilmje, A legboldogabb lány a világon című a konzumtársadalmat és a családi viszonyokat kritizálta. Mostani munkája durva családi viszályról szól. Hasonló műveket ismerünk Munteantól vagy Popescutól is. Jellemző téma a család a mai román filmben?

„Mindannyian készítünk filmeket a hétköznapi életről, a valóságról” FOTÓ: VAJDA JÁNOS

Nem hiszem, hogy jellemző lenne, noha vitathatatlan, hogy mostanában gyakrabban bukkan föl, mint korábban. Filmem személyes megközelítéssel mutat be egy szétszakadt román családot, nem dokumentarista vagy riportszerű módon, hanem fikcióként.

Rendkívüli módon fölfokozódnak az indulatok, a konfliktus hevessége már-már ironikussá válik.

A válással járó konfliktusok hozhatnak ésszerű kompromisszumokat, ám előfordul, hogy a házasfelek lerombolják annak lehetőségét is, hogy meg tudjanak egyezni – például a gyerek ügyében. Engem sokkoltak hasonló történetek, amelyekben a kisgyerek valós igényeit sem vették figyelembe, és úrrá lett, hogy úgy mondjam, a totális hülyeség. Ezt látni a filmen.

Ön szerint mi lehet az oka, hogy ennyire elfajulnak a dolgok?

Nehéz egyetlen okot találni. Ezzel nem is foglalkoztam. Az agressziónak lehet pszichológiai, filozófiai magyarázata, megközelíthető a szociális munkás szemszögéből is. Egyik igazságát sem tagadom, de nem akarok magyarázatot ajánlani.

A romániai nézők hogyan fogadták a filmet?

Míg a kritikai fogadtatás egyöntetűen jó volt, a közönség véleménye megoszlott. Vannak, akik a moziban szép történetet akarnak látni szép környezetben, szép emberekkel, érzelmekkel, és nem azt, hogyan harcolnak egymással egy gyerekért. Voltak, akik nem éppen udvarias jelzőkkel illették az új párt választó anyát, mások az apát ítélték el. Én úgy gondolom, nem lehet csak az egyiket hibáztatni. Mindenki „bűnös”, a gyereket kivéve.

Nem lehetett könnyű rendezni ezt a filmet. Sokat improvizáltak?

Nem éreztem nehéznek, inkább élveztem. A forgatókönyv alapján sokat próbáltunk, főként a gyerekszereplő miatt. Közben változtattunk az eredeti elképzeléseken, improvizáltunk.

Mit gondol a sokat emlegetett román „új hullámról”? Rendezőként idesorolja magát?

Mondhatni, idetartozom, de ne gondoljon senki egységes művészcsoportra. Elkülönülten dolgozunk, nincs közöttünk rendszeres kommunikáció. Az egyes munkákban azért fölfedezhet hasonlóságokat, például mindannyian készítünk filmeket a hétköznapi életről, a valóságról. Ez talán a legjellemzőbb, emellett persze vannak különbségek is.

Ebben a filmjében, akárcsak az előzőben, sokat beszélnek. Miért a „beszélő film” az ideálja?

Szerintem butaság, hogy a mozi csupán látvány. Az emberi kapcsolatokban óriási szerepe van a szavaknak, ezért fontosak a filmen. Az ilyen kiélezett helyzeteket is jól kifejezik.

Angolszász kritikákban, például a Hollywood Reporterben fölvetették, ez a fajta minimalista filmezés előbb-utóbb kifulladhat. Mit szól ehhez?

Értem én, hogy ők nem szeretik az ilyen filmeket, mert túl kisszerű a történetük, sokat beszélnek bennük, nincs klasszikus értelemben vett kezdetük és végük, és így tovább. Számomra azonban ezek a szempontok nem alkalmasak arra, hogy megvitassuk, jó-e egy film vagy rossz. Érthetően más szempontok merülnek föl egy világforgalmazásra kerülő amerikai mozinál, mint egy román nyelvű filmnél, amely a helyi kultúrából táplálkozik.