A színek azonban egyértelmű helyzetet teremtenek. Kétszáz esztendeje született Haraszthy Ágoston, mint olvassuk, „a kaliforniai borok úttörője”, aki Magyarországról vitte a szőlőkultúrát új hazájába, őt ünneplik most fesztiválformában, egyebek közt ezzel a kiállítással. Uralkodó, úgyszólván kizárólagos szín tehát a fehér és a vörös, ez nemcsak az enológiai kritériumoknak felel meg, a bortudományon kívül a konstruktivizmus klasszikus hagyományai is ezt indokolják.

Nyertesek azok, akik ki mertek lépni a térbe

A címbeli színekből építkezik tehát minden magyar és minden amerikai geometrikus művész. Az amerikai Varnay Jones úgy, hogy csupa apró bordó körből álló, tömött sávjai még megengedik a palackozóüzemek dugóraktárainak, esetleg a fektetve tárolt palacktömegnek a képzetét, honfitársa, Kati Vilin azonban már visszaterel az absztrakt regulákhoz. Vörösei változatosak és szépek, van zászlóvörös, izzóvas-vörös, sőt borvörös is, és bonyolultan egyensúlyos, dinamikus a kompozíciója. Színdiadalban persze nem versenyezhet Gál Andrással, aki monokróm festészetének most természetesen a rőt vonulatát érvényesíti, ismét bebizonyítva, hogy az egyetlen színű vászon a ritmikus ecsetnyomok, a gazdag faktúra révén mily változatos, izgalmas lehet.

Faktúrában nem adja alább az amerikai Dillbohner, de az ő mélyvörösei hullámoznak és habot vetnek, ami borban nem jó jel, de festészetben gyönyörködtető, és a már említett Theodora Varnay Jones pollocki csorgatása-csepegtetése is valamely nehezebb fajta ügyetlen kezelésére utal.

De szüretidő és bicentenárium ellenére elszakadhatunk a képzettársításoktól. Megállapíthatjuk, hogy egyfelől volt egy nagy szőlész-borász, mint a szövegekből kiderül, kinek-kinek szegről végről rokona és névrokona is, másfelől van egy neokonstruktivista művészszerveződés, amely az évforduló kapcsán és ürügyén a saját neokonstruktivista művészetét mutatja be. Üdítően. Mert mégiscsak megnyugtató az, ha száz esztendővel a klasszikusok után nem a nagy nemzedék jövővíziójára, kommunizmusára vagy lelki szupremáciájára hivatkoznak az utódok, ha csupán a bort ünneplik. Ez az idea ugyanis legalább annyira belevetíthető a képi világukba, mint más, magasztosabb és univerzálisabb eszményrendszerek.

A fehér vonulat kevésbé markáns a lényegénél fogva. Egyrészt Erdélyi Gábor hófehér vászna nem kínálhat olyan felületi izgalmakat, mint a vörös monokrómok (ha már lemondtunk a malevicsi ideológiákról), másrészt a fehér része ugyan csaknem minden kompozíciónak, de rendre alulmarad a vörösök foglalatában. Az olyan tagolt, erős vásznon is, amilyen a San Franciscó-i Dimick súlyos darabja, és az olyan iskolásan körzős-vonalzós mintázatban is, mint a houstoni Parazette korongja. A néző ugyanis egy idő után annak nézi a kiállítást, ami: konstruktivisták egyszeri tárlatának. És észreveszi, hogy az amerikai Hinnant képe mechanikus és fantáziátlan, hogy Saxon Szász seprőszínű sorozata túlzottan szabálytisztelő, és hogy a New York-i Hiigli igazi érdeme, hogy halovány négyzeteivel behozza végre a rozé árnyalatait.

Mindez néhány remek darab tükrözésében. Fesztiválnyertesek azok, akik mertek a két kötelezőbe más színeket szűrni, mint az alaptónust rézgálicárnyalatokkal gazdagító Liz Maxwell, és akik kimertek lépni a térbe,mint a vörös gyűrűt hajlító, illetve térbe szabdaló Marafkó Bence és Erdély Dániel. Tehették, fantáziájuk és fegyelmük, eredetiségük és hagyományértelmezésük mérhető a nagy elődökéhez, akárcsak Pataki Balázs képdomborműve. Az utóbbi finom eleganciája, vörös ívelésének és fehér pátoszának már-már ünnepélyes volta sokban hozzájárul a távozó benyomásához: időtől, alkalomtól függetlenül jól esik egy ilyen színes, kulturált és lényegében vidám kiállítást látni.