A folytatás, ahogy mondani szokás, erős visszaesést hozott, Guillou saját művét, az Alice Orgonaországbant játszotta Tompos Kátya mesélői közreműködésével. Hogy csak néhány problémát említsek a darab és az előadás körül: Tompos Kátya szavait eleinte egyáltalán nem lehetett érteni, és utóbb is olyan tempóban is izgatottsággal mesélt, hogy figyelni teljes képtelenség volt rá. Amit ki lehetett venni belőle, az pont annyi volt, amire előzetesen gondolt az ember: Alice mászkál az orgonasípok között, mindenféle varázsos lények, nem Skorpió és Sólyomszem, de majdnem, oboák, trombiták, fuvolák között. Tényleg varázslatos, amire egy orgona képes, de meglehetősen bugyuta befejezés azt mondani a végén, hogy: és ez a varázslat maga az orgona, mert azt eddig is tudtuk. Zeneműként az Alice Orgonaországban nem kifejezetten élvezetes, valami délelőtti gyermekkoncerten volna a helye, amolyan orgonademó, dübörög, fütyül, sípol, égzenget, nagyon klassz dolgokra képes, csak hagyják már abba.

A második rész rendületlenül nem akart szárnyra kelni. Az Egy kiállítás képei volt műsoron orgonaátiratban, a tempó továbbra is hullámzott, mint amikor az ember egy őrült vezető mellé ül be a kocsiba, meglódul, elakad, kicsit jobbra leng, kicsit balra tart, jobb lett volna be se szállni. Guillou átirata csak néhány tétel esetében tűnt találónak vagy megvilágosító erejűnek, számomra elsősorban a Tuilériák-kép gyermeki csúfolódásakor sikerült eltalálni a hangszínt, de például a Goldenberg Sámuel és Smüle jelenetben nagyon hiányzott az a klezmeres cicergés, amit Ravel trombitával, Vladimir Ashkenazy a maga hangszerelésében hegedűvel old meg. Egészében véve sikerült azt a benyomást kelteni, hogy a darabot el lehet éppenséggel orgonán is játszani, csak minek, annyira színes nem lesz, mint zenekaron, annyira lényegre törő nem marad, mint eredeti állapotában.

Amikor már minden veszni látszott, Fassang László lépett a pódiumra, átnyújtott egy témát Guillounak,egy Bartóktól ismerős magyar népdalt mint improvizációs témát és kiindulópontot. Nyilván ez a parasztvakítási, hallgatósüketítési lehetőség, hogy mekkora zseni, először lát valamit, és micsoda kalandokra indul azonnal, de mit lehet tenni, ha valóban így is van. Jean Guillou értette, eljátszotta, elindult vele, körbesétálta, ügyelve arra, hogy a hallgató végig képben maradjon, érezze, hogy ott motoszkál az eredeti dallam. Eminensen megoldott feladat volt, a nehéz estén először csillantva meg, hogy mégis milyen nagy muzsikust sikerült hanyatlásában elcsípnünk. Lehet ezen elmélkedni, hogy vajon jobb-e későn, mint soha, jobb-e szörnyülködni a visszaesésen, mint nem hallani, csak beszélni róla, hogy volt egyszer egy Guillou. Van egyszer egy Guillou, bár attól van, hogy volt, ez kétségtelen.