Bontanak ők is, ahogy a novellabeli Kirch Kálmán tette, csak épp nem a régi Erzsébet hidat, hogy felépülhessen végre az új, hanem Budapest egyetlen felhőkarcolóját, hogy ne maradjon a helyén más, csak egy ormótlan torzó. Ott áll ma is: a Fiumei úton, manapság Társadalombiztosítási Igazgatóságnak hívják. Amikor bontották, még SZTK-székház volt.

Amikor épült, akkor pedig OTI-palota, az országban frissen életbe lépett kötelező betegség- és baleset-, valamint nyugdíjbiztosítás adminisztrációját végző hivatal székhelye. Ekkor, a húszas évek legvégén saját épületét dolgozta át a megváltozott igényeknek megfelelően a Komor Marcell–Jakab Dezső építészpáros. Az első világháborút közvetlenül megelőző években a Budapesti Kerületi Munkásbiztosító Pénztár számára terveztek egy korszerű, de hamar szűkösnek bizonyult házat a város peremén, átellenben a Kerepesi temetővel; s bár szűk két évtized alatt nagyot fordult a világ, és a szecesszió alaposan kiment a divatból, igyekeztek egységes stílusban tartani a két épületet. Az egybegyúrás ráadásul elengedhetetlen is volt, hiszen egy szűk saroktelken kellett elhelyezni minél több, hasznosítható négyzetmétert. Ennek a két körülmények köszönhetően született hát meg az ötemeletes épület fölé magasodó, tizennyolc szintes torony, amelyet tulipános pártázat koronázott, sarkain két emelet magas szobrok álltak őrt, és mind a négy homlokzatának csúcsán óra ült egy-egy kettős kereszt alatt.

Nem volt olyan kilátóhelye Budapestnek, ahonnan letekintve ne ennek a felhőkarcolónak a látványa lett volna a városkép legmeghatározóbb igazodási pontja. Bekerült az útikönyvekbe, a szerencsések még a panorámateraszra is fölmehettek, hogy szinte madártávlatból vethessenek egy pillantást a fővárosra. Talán nem is sejtették, hogy a torony egyébként prózai célt szolgál: felső nyolc szintjén irat- és okmánytárat, a biztosítási kötvényeket tároló tűz- és betörésbiztos raktárakat helyezték el, ahol nemcsak lift és páternoszter, de kettős iratfelvonó is segítette a hivatalnokok hatékony munkáját.

Bár a temérdek dísz, akárcsak az épület földszinti homlokzatán körbefutó – a hétköznapi veszélyekre figyelmeztető – domborműsor azt sugallta, hogy az építtető nem spórolt a költségeken, valójában a lehető legtakarékosabb építési módot alkalmazták. Akkoriban, a húszas években kezdték el használni a hagyományos portlandcement helyett a sokkal gyorsabban kötő alumíniumcementet: az így készülő bauxitbetonnal akár mínusz tízfokos hidegben is lehetett dolgozni. Ez az anyag nagyon meggyorsította a Fiumei úti építkezést is, más kérdés, hogy bő három évtizeddel később pontosan ez okozta a vadregényes küllemű torony vesztét.

1966-ban egy véletlennek köszönhetően derült ki, hogy bauxitbomba ketyeg Budapest belvárosában. A Rákóczi út egyik bérházának alagsorában figyelt fel az egyik lakó a tartószerkezet meggyengülésére, szerencse a bajban, hogy történetesen statikaprofesszor volt a Műegyetemen. A fölfedezést gyors és drága felújítás, majd a város egészére kiterjedő felmérés követte, melynek során világossá vált, hogy az SZTK-torony felső szintjeinek szilárdsága is veszélyes mértékben csökkent. 1969 nyarán radikális döntés született: a tornyot a főpárkányig visszabontották, esetlen bástyát hagyva így a légies tulipánforma és az – akkor már jó ideje vörös csillagokkal takart – órák és kettős keresztek helyén. Az épület fődíszének pótlását a horribilis költségek miatt akkor is elvetették, amikor nemrégiben, egyébként példás alapossággal, az egész tömb felújítására sor került.

Bontják az SZTK-tornyot