Aztán elgondolkozik egy picit, és hozzáteszi: a kitérő talán túl erős szó, hívhatjuk előkészületeknek is, de a kezdetektől biztos volt abban, hogy a saját történeteit szeretné majd elmesélni. Mint mondja, már a színjátszás mellett is azért döntött, mert lenyűgözte az emberi fantázia, az, hogy egy kis lépéssel egészen más emberré tudunk válni. Ezt legegyszerűbben a színész tudja megtenni, mégis, neki az hiányzott a totális boldogsághoz, hogy ne mások teremtményeit elevenítse meg, hanem ő alkosson újakat.

A magyar néző főleg a Rex felügyelő és a Stockinger sorozatokból ismerheti Karl Markovics arcát, de az Oscar-díjjal jutalmazott Pénzhamisítók főszereplőjeként már a hazai mozikban is megfordult. Ebben egy valós személyt alakít, a hamisítók „királyát”, Salomon Sorowitschot, akit a nácik egy koncentrációs táborban arra kényszerítettek, hogy idegen valutát gyártson a Harmadik Birodalom részére. Noha Markovics elismeri, hogy a Pénzhamisítók pályafutásának egyik legfontosabb állomása, tény, hogy első körben visszautasította a szerepet.

Túlságosan jó szerep volt, benne volt a shakespeare-i dinamika, éppen ezért állítja: nem szerette volna egy jó alakítással elvonni a figyelmet arról, hogy a történet tulajdonképpen az emberiség egyik legtragikusabb időszakában játszódik – a holokauszt idején. Karl Markovics tavaly, a cannes-i fesztiválon aztán egészen másképpen tört be a köztudatba. Első filmesként lenyűgözte a szakmát a Lélegzés című filmmel, melyet ő írt és rendezett.

A világ filmfesztiváljait lényegében végignyerő erőteljes dráma – amelyet Budapesten egyetlen alkalommal lehetett látni a Művész moziban, a Szemrevaló fesztivál keretében – középpontjában egy tizenkilenc éves fiatalember áll, aki épp a fegyházból szabadul, és a bécsi temetkezési hivatalnál kap állást. Lassan kiderül róla, hogy gyilkosságért került börtönbe, és a sors különös játéka folytán épp a halállal való ismételt találkozás segítségével tudja feldolgozni a korábbi eseményeket. Így tér vissza az életbe. A főszerepet a korábban semmilyen színészi tapasztalattal nem rendelkező Thomas Schubert alakítja, akit Markovics egy utcai castingon fedezett fel.

Nem a kitalált történet volt a legerősebb motiváció, hogy a Lélegzést végül maga Markovics rendezze meg, hanem hogy a forgatókönyvet nem érezte eléggé erősnek, így másnak merte odaadni. Mint mindegyik írása, ez is egy konkrét képből indult ki –egy idős nő holtan fekszik a nappalija padlóján –, és ahogy az író Markovics magyarázza, már csak ki kellett rakni a puzzle-t, amelybe ez a kép beleillett. Néhány héttel később ugrott be neki a fiatalember képe, aki egy szót sem szól, és az igazi kihívás az volt, hogyan illessze össze ezt a két képet, hogyan rakja ki a történetet.

„Nincsenek nagy terveim vagy ideáim, apró darabokból építkezem” – mondja a rendező, azt a nem mellékes tényt is hozzátéve, hogy a forgatókönyvet végül több mint másfél éven keresztül írta. Nagy pauzák voltak a folyamatban, hiszen nem egyszer meg kellett szakítani a munkát egy-egy színészi feladat miatt. Egyáltalán nem nyomasztja a felelősség Karl Markovicsot, amikor arról beszélünk, hogy most már mindenki azt várja tőle, a következő rendezése is járja be a világot. Ő is ezt várja el saját magától. Most az írásra koncentrál, és bőven ráér majd elkezdeni izgulni, amikor befejeződött a forgatás, és oda kell ülnie a vágóasztalhoz.

A forgatás kifejezetten megnyugtató állapot számára, mert pontosan tudja, hogy mit érez egy színész. A rendező egyik legfontosabb feladata Markovics szerint, hogy megnyugtassa a színészeit, pontosabban, hogy megfossza őket a félelmeiktől. „Egyéb trükköket nem tudok, csak tisztában vagyok az ember lelkiállapotaival és képességeivel” – húzza alá véleményét. Ebbe pedig beletartozik az is, hogy ő maga jól alakítsa a magabiztos rendezőt, aki nem ijed meg a saját árnyékától.

Eddig minden csak előkészület volt